A tegnapi bölcsben (
itt) volt szó az időről. Ami nem vár.
Olyan dolgok történnek mostában, amikre álmomban sem gondoltam volna. Dolgok, amik egyszer csak bepottyannak az életembe, nem hópehelyként, nem puhán, lágyan és lazán bizsergetően, hanem lavinaként, robbanásszerűen, hogy arra sincs időm, hogy felkapjam a fejem és megdöbbenjek. Időm sincs arra, hogy felfogjam, mert egyik jön a másik után. Van, ami megváltoztathatatlan, van, amiről nemsokára fog kiderülni, hogy hány méter hó zúdul majd rám. Tiltakozhatnék, hisztizhetnék, a világba kiálthatnám, hogy NEM AKAROM, de igyekszem az eszemre hallgatni és elfogadni az akadályokat, amiket a sors elém gördít. És ezek olyan események, amik nem engedik, hogy az ember évekig meditáljon rajta vagy megoldást keressen, hanem egy szempillantás alatt megtanítanak arra, hogy az élet most van, nem tegnap volt, nem holnap lesz. Hogy totális agyamentség halogatni, mindig csak tervezgetni, hanem itt és most kell élni, tenni, lenni, a másnap soha nem biztos.
Régen futottam. Sok-sok kilométert. Imádtam. Aztán egy baleset miatt abba kellett hagynom. Azóta is gondoltam rá, minden nap, hogy felkapom a futócipőm és nekiindulok. Jó másfél év telt el az esés óta. És tegnap elhatároztam: leporolom a futócipőmet. Nem fogom és nem is akarom a világot megváltani, vagy ma reggel kapásból lefutni a maratont, de hiányzik az érzés, amikor a reggeli, napfelkelte utáni harmatos parkban rovom a köröket, még csömd van, csak a madarak csicseregnek, és a lábaim visznek, messze, mssze, szabadon.
Nincs több halogatás. Nem érdemes. Ez csak egy apró dolog, de nekem fontos. Megteszem hát. Ma. Most.
.jpg)
