2018. szeptember 7., péntek

Imposztor

Amióta csak az eszemet tudom, azt érzem, hogy nem vagyok jó, nem vagyok elég jó. Sőt nagyon sokszor azt is, hogy egyaltálan nem értek dolgokhoz, amiket csinálok, csak mások hiszik. A tanárom tehetséges zongoristának tartott, én mégis úgy könyveltem el magam: csak pöntyögök. Zeneiskolás voltam, jó hallásom volt, szépen énekeltem, de a kórusban, főleg fellépéseken csak tátogtam, nehogy kihallatsszon, ha hamisan énekelek. Jó tanuló voltam, de mindig butának tartottam magam. Tanító lettem. Nem szoktak utálni a gyerekek, én mégis szinte minden nap megkérdezem magamtól: te jó ég, te nem is értesz a gyerekekhez, mit keresel itt?! A mai napig az a véleményem, hogy nem értek a gyerekek nyelvén, nem tudok tanítani. De meggyőződésem az is, hogy nálam mindenki jobban főz, mindenki ügyesebb, talpraesettebb (...). Negyvennégy éve érzek így. És csak a napokban olvastam róla valahol, hogy ennek a dolognak neve is van: imposztor szindróma. Nagyon kemény belső munkával valamennyit javult a helyzet, de még mindig nevetséges. Vagyis siralmas.

(Kép és szemléletes bemutatása a helyzetnek itt.)

Sokszor azért nem születik blogbejegyzés, mert visszaolvasom, amit begépeltem, és megállapítom: na, ez olyan rossz, hogy még a saját naplómban sem hagyom benne. És kitörlöm.

Azt hiszem, ez egy olyan dolog, amire oda kell figyelnem. Mert baromság az egész. Ezt az eszemmel tudom, a lényemmel kell elfogadtatnom.

(Ne gondoljátok, hogy például erről is olyan könnyű írni a nyilvános, virtuális naplómba. De talán valakinek segíthet, ha hasonló cipőben jár, ha felfedezi: nincs a dologgal egyedül.)