Van az úgy, hogy érzed: ez az egész sok. Annyira, hogy megpróbálsz lefaragni abból, amiből lehet. Nem vagy boldog a helyzettől, de működik a dolog. Aztán egyszer csak azt érzed: csúszol vissza az előző helyzetbe. Érzed azt is, hogy ez megint túl sok, hogy megint semmi időd magadra, megint hulla fáradt vagy, megint csak nincs időd, energiád a legalapvetőbb dolgaidra sem, de hát még bírod, majd csak lesz valahogy. Tavaszi szünetig. Mert jön, már csak pár nap, addig még tanfolyam munka után, ilyen projekt, olyan verseny, jaj, ezeket még ki kell tölteni, hú, az e-naplót lezárják, legyek már naprakész; de még ezt le kell szervezni, azt le kell fixálni... És akkor puff: csattansz egy nagyot, mert elájultál. Jel ez? Bizony. Erre mi történik? Carul vagy, úgy bevágtad a fejed, hogy alig élsz, de bepattansz a kocsiba és dolgozni mész. Három napig. Mert jön a szünet, addig csak kibírod valahogy. Szenvedsz egész nap, rosszabbodnak a tüneteid, de te húzod az igát, mert erős vagy, ki fogod bírni. Aztán a család unszolására orvoshoz mész.
Agyrázkódás. Szigorú pihenés. És megteszed, mert már vagy annyira rosszul. Nem netezel, nem nézel bele az e-mailjeidbe, nem keresel tanórákhoz érdekes feladatokat, nem takarítasz ki, marad a mosogatnivaló, mert tudod, érzed: nem hogy lassítani kell, itt most meg kell állni.
Elestem, elájultam, durván bevertem a fejem, nem csoda, hogy agyrázkódást kaptam. De valamitől rosszul lettem, és megint nem tudni, mitől. Megint, mert hogy júliusban is rosszul lettem, olyat görcsöltem, hogy elvitt a mentő. A mostani sürgősségis, CT-s sztori után ugye be kellett menni másnap a háziorvoshoz, vittem a nyári leleteket is. Mivel egy szép mappányi összegyűlt, csak összefoglaló mondat került az orvosi számítógépbe: júliusban epe- és veseköve volt, most pedig leesett az alacsony vérnyomásom. Nekem nyolc, mi van a számítógépben, a leleteim szerint nem ez történt. Hogy valójában mi, azt a
júliusi esetről nem sikerült kideríteni, a mostani történetet is orvosilag lezártnak tekintik. Ha utána szeretnék járni, kezdhetném megint magán úton, a legfeketébb sötétben tapogatózva. Már pedig jó lenne tudni, mert nem szeretnék újabb ájulást és agyrázkódást, ez nem játék.
Nem tudom, milyen agyterületet ért az ütés, és nem tudom, maradandó-e, de van változás. Az egyik az étvágyam. Eddig is tudtam enni, de az ütés óta a világot fel tudnám falni. Hihetetlen mennyiséget képes vagyok megenni, és nem jön az agyba a jóllakottság-érzés, csak a gyomromon érzem, hogy habár bírnék még enni, de tele van, nem fér bele per pillanat több. A Börzsönyben a négy nap alatt napi kétszer ettem (az első nap 3x), reggelit és vacsorát, amolyan emberes mennyiségeket. Olyan négy kiló pluszra számítottam, mivel ugye a mini sétákon kívül egyáltalán nem mozogtam, hát össz-vissz fél kiló pluszt mutatott itthon a mérleg.
Ami változott és remélem, elmúlik: a térlátásom. Tegnap vezettem, és túl gyorsan "mennek el" a táblák mellettem, és volt egy útszűkület az M6-oson, amit egyszerűen nem tudott összerakni az agyam, hogy az most egy sáv vagy kettő, és a másik autó csak jött és jött, úgy láttam, nem férünk el ketten. De ha már két vagy három sávos az út, az agyam ugyanígy elveszti a fonalat, minden túl bonyolult és túl gyors...
És akkor jöhet a reggeli: 4 tojásból zsíron rántotta, sajtok, sonka, némi zöldség (amiből a paradicsom és az uborka -előre tudom- a tányéron marad, jaj, nagyon nem szeretem a zöldségeket...), kávé, és lesz még egy szendvics.
