Véletlenül alakult így, hogy ma a húgommal is és velem is fontos esemény történt. Ő is régóta tervezte a szemműtétet, TB-alapon megy, így sokára kapott időpontot, amit aztán elhalasztottak, így a mai napon került rá sor. Én egy-másfél éve viszem az autócsere-projektet. A kezdetén még a (hét év alatt összespórolt) kis "vagyonkámból" terveztem egy 8-10 éves autót beszerezni, de közbejött anyu halála. Ez autóvásárlásban úgy mutatkozik meg, hogy ha eladjuk anyu lakását, lesz akkora tőkém, amiből egy új autóba is beruházhatok. (Most nem megyek bele abba, mennyibe kerül még a legolcsóbb új gépjármű is, sokat, nagyon sokat kerestünk többen is olyat, ami megfelelő.) Nem részletezem: ma mehettem az új kocsiért. Miután átvettem, bejárattam, gyakorlatoztam vele kicsit. Amikor hazaértem, csörgött a telefonom, a húgom volt: felébredt a műtét után.
 |
| kép forrása Drága Anyukám! Ha fizikai valódban léteznél 70 évesen és 8 hónaposan, megmutatnám az új autót neked. Megnéznéd, beülnél, mennénk egy kört. Kiszállnál. Odajönnél hozzám fülig érő szájjal, a fejemet a két tenyered közé szorítanád, adnál két hatalmas, cuppanós puszit és még mindig óriási mosollyal azt mondanád: Gratulálok! Gyönyörű! Majd visszaülnénk, végigkérdeznéd az összes gombot, kijelzőt, és olyan anyusan kibuggyanna belőled: Úr Isten! De hát ennyi? Ezek meg minek?! M. vitt el kocsival az autóért, aztán én elvittem a kicsikét bejáratni. Amikor hazaértem, akkor telefonált a kislányod, hogy felébredt a műtét után. Örülnöm kellene az új verdának, úgy igazán, hiszen nem gyakori a szűk rokonságban egy új autó, de csak az eszemmel tudom, mennyire szuper ez, szívből még nem megy az öröm. Sőt a halálod óta ez is egy első-új dolog, nehéz ez még. |
 |
| kép forrása |
Ahogy a húgomnak is nagyon nehéz. Hiszen amikor tervezte ezt a szemműtétet, még velünk voltál, a műtét utáni lábadozásról azt mondtad neki: Majd megoldjuk. L. lesz vele csütörtökig, ha utána kellek, megyek én.
Mami is nagyon örülne, hogy T. végre túl van a műtéten, imádkozna érte sok-sok rózsafüzért. És a kocsimnak is örülne. Ideális esetben begurulnék a hőgyészi udvarba. Mami már az ajtóban várna. Meglátná, összecsapná a két tenyerét, úgy összeszorítva a szája elé emelné, majd azt mondaná: Timcsikém, ez gyönyörű! Tényleg a tiéd?
De az én szemszögemből a mostani nem ideális eset, hiszen nem fizikai formában léteztek már. De tutira tudjátok/látjátok/érzékelitek az idelenti történéseket, és csilingelve kacagtok, vagy összesuhintjátok a hófehér szárnyaitokat.
Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Amikor azt mondjuk, hogy az idő gyógyít, erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban, ha valóban szeretünk, nem lehetséges. A szeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja: ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk. Semmi más. Jövőre, húsz év múlva, egy másik életben. Mindegy. A hiány mindaddig él, amíg nem látjuk újra. Nem az emléke, a hiánya él bennünk!
(Müller Péter)
Ha eladtuk a lakásodat, anyu és ha lemegy mami hagyatékija, akkor szerintem kicsit azt is elgyászolom, aztán "könnyebb lesz" tudatosabban az életre koncentrálnom. Persze fogalmam sincs, mi lesz, még mindig nem látok a jövőbe. :)
