Sóhaj. Holnap az új tanév első munkanapja. Sóhaj.
Kapásból munkavédelmi oktatással kezdünk. Ez eddig biztos. Az összes utána következő (perc, óra, nap, hónap...) bizonytalan.
Nem készültem meleg ebéddel (főztem ma, vihetnék, de a harminciksz fokos épületben nagy valószínűséggel nem éhes, hanem csatakosan izzadt és szomjas leszek). Reggelire tökmagkrémes pirítós, paradicsom, későbbre két szendvics.
Még az irodaszer-cuccost kell bekészítenem, felírnom, hogy vigyem a kaját a hűtőből, aztán holnap megkezdődik.
Aki nem olvasta volna: július 1-jéig dolgoztam. Már közben, de utána is augusztus 7-ig minden egyes nap volt intézni való, telefonok, emailek, határidők, időpontok. Meghirdettük és -másfél hét alatt- eladtuk anyu lakását. Vettem egy autót. Begyógyultak a foghúzások helyei. Meghirdettem és - másfél hónap alatt- eladtam a Mitsubishimet. Voltam az új autóval ezer km-es szervizen (...).
Augusztus 8-tól volt a holnapi munkakezdésig 12 nap igazi szabim. Ebből egy nap voltam Zsombón a barátnőmnél, egy nap pedig Budapesten a húgoméknál.
Őszintén bevallom: kegyetlenül fáradt vagyok.
Őszintén bevallom: még tán sosem fordult elő, hogy ennyire ne vártam volna az új tanévet. Mint Mo-on sajnos szinte minden, az oktatás is recseg-ropog... Nagyon sajnálom a mai gyerekeket, szülőket, gyerekekkel foglalkozókat is. Borzalmasan nehéz (és életszerűtlen) ez az egész...
Mivel a nyáron rengeteget ügyintéztem, kismillió irodában, pultnál megfordultam. Mindenhol feltűnt, hogy az asztalokon nincs otthonról hozott, saját dolog, csak az, amit kaptam az államtól/cégtől a munkához. A hölgyek kis táskája a polcon és pont. Nekem már egy doboznyi dolgom van, amit itthonról viszek (és egy tele szekrény ott a saját dolgaimmal, amiket nem hoztam haza). Hát nagyon gondolkodom rajta...
Tegnap éjjel megint annyit sírtam, hogy reggel szörnyen dagadt szemekkel és sajgó szemgolyókkal ébredtem. Annyira fájt, hogy tettem rá hideg borogatást és visszadőltem még kicsit. J. múlt héten azt mondta: a tudatommal nem fogom tudni az érzelmeimet befolyásolni. Hiába akarok nem sírni és jól lenni, ez tényleg nem így megy. Amikor mutattam neki az autómat, elmondtam, hogy nem tudok örülni az új autónak, lelkiismeret-furdalásom van, mert anyu meghalt, és így tudtam megvenni. Ő azt mondta: gondolj rá úgy, hogy anyukádtól kaptad. Csak egy apró csavar, és mennyire más az egész!
Csinálom a gyászfeldolgozós programot. Nem két nap lesz, amire a végére érek. Természetes azért kezdtem el, mert úgy érzem: csak úgy, a gyászomban elmerülve nem leszek jobban. Ha a könyv alapján mégsem válna be a dolog, fogok kérni másfajta segítséget. (Voltam már depressziós, jártam más miatt pszichiáterhez, voltam a lelkem mocsarának a legalján, ez mégis teljesen más. Sosem gondoltam volna, hogy valaki tud ennyire hiányozni, hogy ilyen embertelenül fájhat valakinek a hiánya, hogy ilyen mértékben megváltoztat mindent, amit eddig a világról gondoltam, tapasztaltam, hogy ilyen mértékben zsigerszaggató a nincs és a már soha nem is lesz. Ez ésszel felfoghatatlan, tényleg csak az érezheti, aki átélte.)
Megyek, még van dolog. És ma (mától) muszáj időben ágyba kerülnöm.
