Igyekszem a pozitívumokra, az életre koncentrálni.
Reggel, amikor mentem a kolléganőmért munkába menet, mesés volt az utcájuk elejéről a napfelkelte. Rég tettem ilyet: megálltam és fotóztam. (Nem törekedtem a tökéletesre: nem szálltam ki.)
Aztán a tanáriból is lekaptam.
Ma rengeteg apró cukiságot kaptam a gyerekektől, melengeti az agyamat, mert a szívemmel még mindig nem tudom érezni...
Ma csak 5 órám volt (szor 2, mert összevontak, szupi karácsonyi dolgokat vittem B-on németre és Sz-on magyarra is, élvezték a gyerekek, én meg örültem, hogy jól érzik magukat és észre sem veszik, hogy játék címszóval olvasnak, tanulnak), időben jöhettem volna haza, de mégis megvolt bent a 7.5 óra (műsorpróba). Sebaj, mindig azt mondom: 8 óra a munkaidő, ami abba belefér, azt csinálom zokszó nélkül.
Kellett volna a városba mennem, de annyira az volt a fejemben, hogy "garázs" és "zserbó", hogy egyből a garázsba álltam be, aztán haza, és neki is álltam a sütésnek.
M-val a minap a MOLnál megkóstoltuk a zserbó kapucsínót. És meg kell mondjam: én a MOLnál ilyen finom kávét még nem ittam. Egy mini zserbó csoki is járt hozzá, az is nagyon ízletes volt. Mondom én, aki nem szereti a zserbót. Ekkor határoztam el: sütök egy zserbót. Megvan mami szakácskönyve, amit anyu is használt hosszú évekig, megnéztem már múlt héten a receptet. M-val felesben megvásároltuk a hozzávalókat, kértem pár tanácsot gyakorlott zserbó-sütőktől, de mindig olyan fáradt voltam munka után, hogy képtelen voltam nekiállni. Ma viszont nekirugaszkodtam. Nehezen ment. Azt a porcukrot, lisztet használtam, amit idén év elején hoztam át anyutól. Az ő 2019-es lekvárját bontottam fel. A tőle áthozott tálat használtam. És mamikám szakácskönyvét, és még azt a diót, amire ő írta rá gyöngy betűivel anno a jegyzetet.
Közben német karácsonyi dalokat hallgattam, amiket anno még mamitól tanultam. Persze sírdogáltam közben. Mielőtt belemerültem volna a könnyeimbe, a sors segített: hívott telefonon keresztanyum. Ő is pityergősen. Megkapta a karácsonyi képeslapomat. Ugyanis idén a régi szép idők emlékére, amikor még minden karácsonykor előkerestük a címlistát és képeslapot-levelet írtunk a rokonságnak határon innen és túl, megkerestem a karácsonyi lapokat, anyu címlistáját, és írtam a rokonoknak. Hagyományos képeslapot, bélyeggel, pecséttel. Pont jókor telefonált, tudtam kérdezni tőle a zserbóval kapcsolatban is. (És nem mellesleg nagyon jó volt hallani a hangját.)
A sütire rákerült a csokimáz.
Amíg szilárdult, végzett a mosógép, teregettem, és megláttam a terasz ajtón, ahogy a szemben lévő ház fényei kirajzolják rajta a téliesített balkonkertem egyik erikáját. (Sokkal szebb élőben, a fotó nem adja teljesen vissza.)
Amikor megszilárdult a csokimáz, jött a szeletelés. Emlékszem, hogy anyu valami rombusz-féle alakra vágta anno, én kis falatkákat szeleteltem. Az az igazság, hogy lövésem sincs, milyennek kellene lennie a zserbónak, se kinézetre, se ízre, hiszen sosem szerettem, nem is figyeltem sosem, tényleg nem emlékszem rá. A máz szilárd, fényes, ez már siker, a süti egyben van, ez is oké. Megkóstoltam és (mint Joey a Jóbarátokban) a tészta jó, a dió jó, a lekvár jó, a porcukor jó... És tulajdonképpen egészen különleges, pikáns ízvilágú. Azt hiszem, már nem utálom a zserbót. (Apu "büszke lenne" rám: ő imádta a zserbót. Ha anyu régen sütötte, azt apu miatt tette. Holnap -ha lesz időm- megkóstolom kávéval, szerintem egész kellemes lehet.)
Hogy hogy került ebbe a fém dobozba? Ma felügyeleti órán a felügyeletes gyerekeket begyűjtöttem a tanáriba és elkezdtem pakolni-szortírozni. Akkor találtam meg ezt a dobozt a szekrényemben. Anyunak rengeteg jó dolga volt, ami nem fért el itthon, elvittem a suliba, hogy majd ott felhasználnom. Egy ilyen volt ez a doboz, amibe ma a zserbó került.
Két roppant hosszú munkanap még, aztán egy kis szusszanás...
