2015. április 7., kedd

Megjegyzéses 12

(1. rész itt)
(2. rész itt)
(3. rész itt)
(4. rész itt)
(5. rész itt)
(6. rész itt)
(7. rész itt)
(8. rész itt)
(9. rész itt)
(10. rész itt)
(11. rész itt)

Nehezen teltek a napok Ausztriában. Az alváshiány, a stressz, a gondolataim szűnni nem akaró harca a fejemben egyre rosszabb állapotba vittek. Az sem segített, hogy kint senki nem tudott semmiről. Mivel még év elején elhatároztam, hogy nem viszem ki a magánéletemet a munkahelyemre, abban a hitben voltak, hogy együtt élek G-ral, minden szánsájn, hepi. E. napi szinten érdeklődött, kérdezett G-ról, kettőnkről, a fejében már az esküvőnket tervezgette és erről gyakran beszélt is nekem. Ha kérdezett, válaszoltam: mintha együtt lennénk, mintha együtt élnénk. Mivel még mindig magam sem tudtam, van-e helye az életemben G-nak, nem akartam még bonyolítani a dolgot.


Ahogy ősszel egyre rövidülnek a nappalok és hosszabbodnak az éjszakák, bennem úgy csökkent az elviselhető napok száma és nőtt a lelkemben a sötétség. Az október határozott lejtőnek bizonyult. Dr S. kérdései is egyre fájóbb pontjaimon érintettek, olyan dolgok is szóba kerültek, amiket mélyen eltemettem magamban, olyanok is, amiket legszívesebben kitörölnék az életemből. Csak ültem ott a teremben. Valahol éreztem, hogy most fel kell adnom és el kell engednem ezt az egész végeláthatatlan harcot, mert elfáradtam. Fel kell adnom, hogy kapaszkodom a múltba és az elképzelt jelenbe, el kell felejtenem, hogy állandóan a jobb és szebb holnapra, a csodára várok. A múlt elmúlt, nem mehetek vissza, nem változtathatom meg. A jövő rejtély. Csak a most van, és nekem most már elegem van saját magamból, abból, ami lettem, abból, hogy állandóan valaki másnak akarjak fontos lenni, hogy mindig valaki mástól elismerést várjak, szeretetet és megbecsülést; belefáradtam a megfelelésbe, az újabb és újabb próbákba, a küzdelembe, hogy valakinek fontos legyek és hogy végre én is úgy érezzem, különleges, egyedi és pótolhatatlan vagyok. Csak ültem ott, válaszoltam a kérdésekre, egyre inkább kinyitottam a lelkem titkos rekeszét és belenéztem: kezdtem felfedezni önmagam. De egyelőre a rekesz tele volt mindenféle lim-lommal, sok volt a kacat, az ismerős és ismeretlen holmi, nem láttam benne rendszert, egyszerűen semmit nem láttam benne, csak szerettem volna, ha hamar, nagyon hamar rend lesz, mert ezt így kibírni képtelenség.

Valahol nagyon mélyen tudtam, de a tudatalattim legesleghátsó zugába elrejtettem ezt a gondolatot, hogy negyven évig én nem egészen én voltam. Soha nem tudtam kimutatni az érzelmeimet, nem tudtam beszélni róluk. Egész pici koromban is külön kegy volt, ha valakinek megengedtem, hogy hozzám érjen, megsimogasson, netán adjon egy puszit. Tüskés voltam, sokszor megközelíthetetlen. Miközben semmi másra nem vágytam jobban, mint hogy szeressenek. Képtelen voltam kimondani, ha valami vagy valaki bántott, de azt is, ha valami jó dolog történt és emiatt örültem vagy boldog voltam. Szerettem az áldozat szerepében tetszelegni, szerettem, ha sajnálnak, mert addig is foglalkoztak velem. Érdekes módon a pozitív közeledést mindig valamiféle „cselnek” éreztem és nem tudtam komolyan venni. Emlékszem, már általános iskolás koromban az volt a rögeszmém, hogy mindenki szebb, jobb, gazdagabb, értelmesebb, okosabb, tájékozottabb (…) nálam, hogy mindenkinek több joga van élni mint nekem. Így nem formáltam jogot semmire. És elszalasztottam rengeteg lehetőséget. Az én döntésem volt, senkit nem hibáztatok érte.

Az órák, a napok, az október elsuhant mellettem. Ahogy egyre mélyebbre kerültem lelkem ragadós pókhálójában, úgy zárkóztam egyre jobban magamba. A család, a környezetem egyre kevésbé értett, segíteni szerettek volna, de magam sem tudtam, hogyan tehetnék. Egyre szűkebbre zárult a fejem és a lelkem körül egy áthatolhatatlan páncél, már csak épp hogy átszűrődött rajta a külvilág.

Egyre gyakrabban előfordult, hogy csak álltam a lakásban és képtelen voltam megmozdulni. Az agyam kiadta az utasítást a lábaimnak a lépésre, a lelkemnek a továbblépésre, de a testem nem hallotta meg a parancsot és a lelkem is leblokkolt. Napokig nem voltam képes kimenni a lakásból, miközben úgy éreztem: a falak rám borulnak, lassan és biztosan szorítanak egyre jobban, egyre erősebben.

Szenvedtem. Kínlódtam. Megvadult méhkasként rajzottak a képek, a gondolatok a fejemben. Képtelen voltam tisztán látni, nem értettem saját magam, tele voltam kérdésekkel, kételyekkel, miértekkel, és csak nem akart enyhülni a nyomás: ezek a gondolatok szétfeszítették a koponyámat. Nappal is, éjjel is.

Dr S. a gyógyszeres kezelést ajánlotta. Én tiltakoztam ellene. Miért kerülnék egyik függőségből a másikba? Már miért ne tudnám önerőből megoldani azt, ami másoknak egy szempillantás alatt sikerül?

Még mindig találkozgattam G-ral. Habár minden nap megfogalmaztam és elhatároztam: elmondom neki, hogy ahhoz, hogy meggyógyuljak, hogy mindketten jobban legyünk, be kell fejezni ezt a „kapcsolatot”. Aztán sosem mondtam ki. Napok, hetek teltek el így, mardosott az önvád, nem tudtam elviselni magam, miközben hiányzott, mindig. Se vele, se nélküle nem tudtam elképzelni az életemet.

Őrületes energiába telt az egyik legrosszabb gondolatot elhessegetni a fejemből. Ugyanis egyre gyakrabban fordult elő az is, hogy arra gondoltam: ez nem élet így, semmi értelme, valahogy, akárhogy, csak eltűnni lenne jó, megsemmisülni, hogy vége legyen, örökre.

-  De hát miért vagyok így már hosszú hónapok óta? Miért nem tudom kimondani, amit gondolok? Miért nem tudok dönteni? Miért vagyok egyre rosszabbul?
-  Tímea, azért, mert maga társfüggő.

Utáltam ezt a szót. Utáltam, hogy Dr S. nem először mondja ezt nekem. Utáltam, hogy az „állapotomra” létezik egy határozott szó, egy jelző, egy kifejezés, ami amolyan lelki betegség. Utáltam, hogy ilyen vagyok, hogy ez vagyok, utáltam magamat, utáltam, hogy negyven évem alatt erre magamtól nem jöttem rá, utáltam mindent és ez a mérhetetlen utálat csak tovább mérgezte a lelkemet.

(...)

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha


Kedd (Ausztria 14/9.)

Április 7-én ilyen szép havas reggelre ébredtem:





Edzés reggel: Freeletics 5. hét/1.: Dione


R: 2 vajas lenmag kenyér


Kilátás a földszintről:







E: saláta (jégsaláta, lilahagyma, snidling, só, tökmagolaj), párolt zöldség, hagymás-borsos karaj.


Délután fél óra séta.

V: 1 tojásból rántotta, pár falat főtt krumpli


..............................................................................................................................................................

Már csak ez a hetem van itt kint, pontosan öt nap. Ilyenkor már előveszem a naptáramat és kezdem kalkulálni az otthoni két hetet. Az otthoni 13 napból 5 már "foglalt". De ma csak azt lestem meg, hogy jönnek ki az edzések. Háááát... Ez a hét még "laza". Az első magyar héten elég húzós. A második otthoni héten pedig Hell week, ami annyit tesz: heti 3 edzés, de mindhárom napi 3 edzést takar. Ez leginkább egy mentális kihívás és iszonyat fárasztó lesz. Viszont arra a hétre várható a mensi is, így igyekszem majd okosan beosztani a dolgot, ha meg tolódik, akkor tolódik. 

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Hagymás-borsos karaj



Két ek kókuszzsíron lilahagymát pirítottam.
Közben a főtt karajt vékony szeletekre vágtam, majd csíkokra.
Amikor a hagyma félig készen volt, rádobtam a húst.
Sóztam, erősen borsoztam, átsütöttem.

Facebook oldal: Boszorkánykonyha

Freeletics (cardio) 11. hét



Apollon itt

Max itt

Iris itt

Dione itt

Aphrodite itt


1. hét itt

2. hét itt

3. hét itt

4. hét itt

5. hét itt

6. hét itt

7. hét itt

8. hét itt

9. hét itt

10. hét itt


15 hetes program itt


Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Motiváció

"Mi ment meg? - az, hogy teszel egy lépést. 
Utána még egyet. 
Mindig az az egy lépés, mindig elölről..." 

Exupery: Bajtársak


Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha