Mai cukik:
- Ezt neked csináltam. Ez te vagy!
Tegnap volt egy éve. Anyu eljött velem a suli adventi vásárába. Szép este volt.
Ma a két unokája jött el hozzá látogatóba Budapestről. Pont bealvós időszakában fogták ki a Nagyit, de előtte tudtak még fél órát beszélgetni. Anyu nagyon boldog volt, hogy láthatta őket.
Amikor hazaértem, a gyerekek már itt voltak. M-nal kimentünk pár percre a teraszra beszélgetni.
én: - Na, milyen a Nagyi?
M: - A Nagyi?! TE hogy nézel ki?! Hulla fáradt vagy! Pihenned kell!
...
Nem tudom,miért kaptam ezt a feladatot. Hiszen nem vagyok jó ebben. Szurit beadni a tűfóbiámmal, fájdalmat okozni, pedig pedig tényleg lételemem, hogy senkinek ne ártsak, orvosokkal konzultálni, amikor sokszor a nevem sem jut eszembe, ügyeket intézni, amikor kegyetlenül nehezen tudok dolgokat összeegyeztetni, folyamatosan figyelni, jelen lenni, tervezni, gyógyszert adagolni, kenőcsöket kenni (...), amikor lassan tényleg összeesek a fáradtságtól... Nem tudom, más hogy csinálja, én úgy érzem, nekem ez nagyon nagy falat. És akkor még nem említettem a dolog érzelmi hátterét.
Ma a suliban próbáltunk a karácsonyi műsorra. A kicsik kezdték éppen a táncot, amikor elkezdtem sírni, nem tudtam ott maradni, ki kellett mennem. Konkrétan nem tudtam abbahagyni a sírást (na tessék, most is elkezdtek potyogni a könnyeim...), egész hazaúton bőgtem.
Elfáradtam testileg is, lelkileg is. De mindig azt mondom magamnak: bakker, Timi, te mondod ezt? Mit szóljon anyu? És akkor erőt veszek magamon, kiteregeteg, elpakolom a megszáradt elmosogatott edényeket, készítek magamnak tízórait, kiviszem a bilit, ülök anyu mellett, amíg beleimádkozom a gyógyszert, viszem neki, amit kér (...).
Csak annyit kérek, hogy ha tényleg nekem szánták ezt a feladatot, hogy legyen hozzá erőm is...
