Szent Iván éjjele van. Vannak erről a napról sztorik, hozzá fűződő hagyományok, de az én életem a mai nappal újjáírta ennek az éjnek és az egész életemnek a történetét.
Egyelőre nincsenek szavaim és kuszák a gondolataim, hiszen egy ártatlan délutáni perc leforgása alatt olyanná vált az életem, mint a csillagos égbolt. A legtöbb csillag ugyanis olyan távol van tőlünk, hogy a fényük csak hosszú évek alatt ér el a Földre, így gyakorlatilag, ha felnézünk az égre, nem azt látjuk, ami ténylegesen van, hanem csupán azokat a fénynyalábokat, amik egyszer nagyon régen indultak el felénk.
Ha felnézek életem egének csillagos boltjára, minden, amit látok, hazugság. Konkrét, bizonyított hazugság.
Minden okkal történik. Tudom, hogy most ennek is oka van.
Minden sírás, hiszti, étkészlet dobálás nélkül mennem kell tovább az utamon.
Erős vagyok, túl fogom magam tenni rajta.
És hiszem, hogy ezután kezdődik majd az én igazi életem.
