Nagyon sokan megkerestek, kérdezitek, hogy vagyok, mi van velem pontosan, eszek-e rendesen, van-e szükségem segítségre (...). Akinek nem válaszoltam az üzenetére, kérem, ne haragudjon, egyszerűen nem megy. Egy-egy blogbejegyzéshez is nagyon össze kell szednem magam. Ritkábban jelentkezem, de megteszem, mert szeretném, ha a naplómban nyoma maradna ennek is. Mert ez is én vagyok, most ez van, de lesz majd sokkal jobb is. A legjobb barátnőmnek is képtelen vagyok írni, képtelen vagyok felhívni, pedig neki aztán már a szívemet és a lelkemet is kifordítottam, éltünk meg nagyon kemény dolgokat is.
A BBB (búval bélelt Boszi) kép csak azért, hogy pár hónap múlva láthassam, hogy "ment" a mosolygás január végén. És megnyugtatásul: eszek, nem fogytam, sőt kilóra híztam is, de az S-es kabim még mindig jó (két pulcsival is).
Megkérdeztem a doktornőt, hogy a környezetem hogyan tudna segíteni nekem. Azt mondta, az biztosan nem segít, ha "ki akarnak rángatni" ebből a helyzetből, ha győzködnek, hogy szedd már össze magad!, ugyan, ne ám már, hogy pszichológushoz járj, hiszen te simán megoldod!, elviszlek ide-oda, majd meglátod, milyen jót fog tenni! (...). Mert éppen az a betegségem, hogy ezekre jelen pillanatban képtelen vagyok. És ettől a segítő szándéktól csak még inkább úgy érzem, hogy még ilyen apróságokra sem vagyok képes, amitől viszont még jobban magam alá kerülök, mert egyre értéktelenebbnek érzem magam.
Nekem az hatalmas segítség, hogy vannak emberek, akikhez bármikor fordulhatok. Hogy vannak, akiknek (ha éppen képes vagyok rá) elmondhatom az apró-cseprő dolgokat is, amik éppen foglalkoztatnak. Az, hogy tudom: nem vagyok egyedül, nekem sokat jelent. És az is, hogy nem kezelnek "betegként", nem kérdezik percenként, jól vagyok-e, biztosan minden rendben van-e. És hogy elviselnek ebben az állapotban. Mert egyre kevésbé tudok "viselkedni", és nekem elhihetitek: ez a helyzet nekem sem egyszerű, de a környezetemnek sem leányálom...
Amiatt, hogy leírtam itt hétfőn, hogy elkezdem a gyógyszeres terápiát, sokan aggódnak. Amit maximálisan megértek. Hiszen jómagam is gyűlölöm a gyógyszereket, még a vitaminokat sem szedem szívesen. És aki ismeri a történetemet, tudja, hogy hosszú hónapokig elutasítottam a gyógyszeres kezelést. De a doktornő most már nem kérdezte meg, mit szólnék hozzá, hanem határozottan állította, hogy szükségem van rá. És én is úgy éreztem: most ezt kell választanom. Persze rögtön eszembe jutott, hogy lehet, hogy úgy járok majd, mint a Fapofa című film főhőse. De legalább elmondhatnám: én megpróbáltam.
Nem a gyógyszertől várom a megváltást. Nem is fogja meghozni. Segíteni fog abban, hogy kevésbé szenvedjek, hogy tisztuljon a fejem, hogy gondolkodni tudjak, aztán dönteni. Mert rengeteg dologban kell döntést hoznom. Záros határidőn belül. (A dokinőt egyébként inkább nevezném életvezetési tanácsadónak.)
Semmiféle mellékhatást az eltelt két napban nem tapasztaltam.
E: sült kacsamáj, tört krumpli.
Délután: marék sós mandula
