2024. január 25., csütörtök

Maminál- kalandosan

 Korábban...






Anyu még Hőgyészen lakott, amikor mami otthonba került. Minden héten látogatta mamit busszal. Amikor Mohácsra költözött, akkor is ment: legtöbbször én vittem kocsival, máskor a jó hosszú, több átszállásos buszutat választotta. De olyan is előfordult (nem is egyszer), hogy egy héten kétszer is voltunk az otthonban, ha arrafelé jártunk, nem tudtunk úgy elmenni az mellette, hogy ne ugranánk be mamihoz akár csak tíz percre is. Mindig vitt valami finomságot. Legtöbbször kompótot (is), mert mami nagyon szereti.

Anyu elment, mami még maradt.

Nem egészen 3 hete M. főzi a kompótot, ha megyünk. Mint most is. Én január 6. óta mamihoz nem fekete ruhában megyek. A szívem kicsit mindig megszakad, de igyekszem nagyobb hangsúlyt fektetni arra, ami jó és örömteli.



Mami -önmagához, a betegségéhez képest- jól van. A múltkori esése miatt vannak negatív változások ugyan, de ezekkel együtt is jól van. Kereste persze anyut, háromszor is rákérdezett, egyelőre elfogadta, hogy fáj anyu dereka. (Megint beszéltünk a szociális nővérrel, most is azt mondta: egyelőre ne mondjuk még meg neki, hogy anyu meghalt.) Örülök, hogy még van nekünk, örülök, ha láthatom, megpuszilhatom vagy puszit kapok tőle, hogy még -ha nehézkesen is, de- beszélgethetünk.

Megint koszos volt a kardigánja, így átöltöztettem. Ahogy fel akart állni, bennem az ütő állt meg: ugyanúgy csinálta, mint anyu, ugyanúgy tartotta ugyanazt a kezét segítségért, ugyanúgy kapaszkodott... Többször majdnem kirohantam sírni, nem is tudom, honnan van ilyenkor erőm "viselkedni". (Azt folyamatosan érzem, hogy vannak "segítők", hogy valami/valaki "fogja a kezem" és "vigyáz rám". Aki ezért bolondnak tart, lelke rajta.)

Írtam már: beragadt a fék, amikor múltkor Pécsett jártunk. Tegnap mehettem a kocsiért a szerelőhöz, hát nem volt olcsó. De örültem: van újra kiskocsim. A szerelőtől hazafelé meg is tankoltam, lemostam, itthon leparkoltam. Ma reggel: akkor indulunk mamihoz. Nyitom az autót, beülök, indítok, semmi, csak minimális kattogás. Újra indítok, megint semmi. Ugyanez harmadszorra is. M. is kipróbálja: ez akksi. Kiméri: az akkumulátor halott. 10 éves, csoda, hogy eddig is bírta. Átpakolás M. autójába, le a szerelőhöz, én kocsim kulcsa odaad, irány Gyönk. Én vezettem, nehéz volt megint egész mamiig kibírni sírás nélkül. De így is kegyetlenül nézek ki (nagyíts csak rá a mai közös képünkre...), ha erre még sírok, meg is dagadnak a szemeim.

Mami után anyuhoz. Már két napja összekészítettem, amiket vinnem kell a temetésre, ezeket bepakoltuk az autóba, hogy ne holnap reggel kelljen. Így történt, hogy anyu ma este nálunk vendégeskedik, mielőtt holnap utolsó előtti útjára visszük, aztán utolsó útjára kísérjük...


Anyutól haza, le a szerelőhöz, megint ott hagytam egy nagy bevásárlás árát (viszont ez az akksi már kiszolgál engem, amíg lesz az autócskám- remélem!), haza.

Előkészítettem a ruhámat a temetésre. Anyu azt mondta: "Csinosak legyetek.".

(Még el sem temettük, de a közjegyzőtől már megérkeztek a hagyatéki papírok. Akinek van a mohácsi közjegyzőnél ismerőse, attól szívesen kérdeznék a kitöltés miatt. És előre is köszönöm.)