Apu 24 éve halt meg. 54 éves volt. Szinte nincs nap, hogy ne gondolnék rá.
Anyu 6 napja halt meg. Szinte nincs olyan perc, hogy ne gondolnék rá.
Mindkettőjüknek szinte ugyanaz volt a betegsége.
Apu szeptemberben került kórházba és novemberben meghalt.
Anyu októberben kapta az első diagnózisát és január elején meghalt.
24 éve apu beteg lett, kórházba került, méltatlan körülmények között "ápolták" a belosztályon, aztán az intenzíven halt meg. Látogattuk. Én annyit észleltem, hogy minden alkalommal rosszabb állapotban van, az éjjeliszekrénye ragad. Már nem tudott magáról, de a szilárd ételét és a gyógyszereit letették az asztalára. Be sem tudta venni, meg sem tudta enni. Nem volt megmosdatva, átöltöztetve. Szörnyen ritkán sikerült bárki kórházi dolgozóval érdemben beszélnünk. Nem gondoltam, hogy apu meg fog halni. Nem tudtam vele beszélgetni, nem tudtam tőle elbúcsúzni. Az intenzíven már volt ellátás...
Azt hiszem, talán ezért bólintottam rá azonnal anyu kérésére: ő otthon szeretne meghalni. Hogy anyu segítésével kicsit apuéban is segíthessek, még ha nem is konkrétan. Kettejükkel voltam szenvedésükben és fájdalmukban, kettejüktől búcsúztam. Nekem óriási boldogság, hogy anyutól el tudtam érdemben búcsúzni. Hatalmas megnyugvás, hogy mindent el tudtam mondani neki, bocsánatát tudtam kérni és meg tudtam bocsátani neki. Úgy, hogy tudta, hogy felfogta.
A hiány napról napra jobban fáj. Tudom: fel kell emésztenie, hogy aztán csitulhasson és erőt meríthessek belőle. (...)
Holnap egy roppant nehéz találkozásra készülök. Hétfőn pedig "illusztris vendég" érkezik hozzánk...
