Csütörtök este

 

Annyira megteltem már fáradtsággal, szervezéssel, kétségbeeséssel, düh-vel, fájdalommal, tanácstalansággal, félelemmel, kimerültséggel, tehetetlenséggel, könnyekkel, reménytelenséggel, kérdésekkel, lelkiismeret-furdalással, heves szívdobogással, szuszogás-hallgatással, injekciózással, suttogással, halálvárással, nyugtatással, álmatlansággal, reményvesztettséggel, keserűséggel, pokoljárással, bökdöséssel, tapaszozással, telefonálással, sírással, várakozással, imádkozással(...), hogy lassan teljesen üres leszek. 

A blogba anyu történetének csupán egy aprócska töredéke kerül. A közvetlen család látja a teljes képet, M., az ápoló, a húgom és én tapasztaljuk mindazt, ami konkrétan történik. Senkinek (SENKINEK) nem kívánom. Szeretném, ha anyu úgy maradna azok emlékezetében, akik szeretik, ahogy 70 évig ismerték, nem pedig, amilyenné ez az egy hónap alatt vált. 

Amit most biztosnak vélek: az ürességet kitölti a szeretet. 

Csütörtök reggel

Anyu egész jól ébredt 3/4 5-kor. Hulla fáradt volt, 300 évesnek nézett ki, de viszonylag tiszta volt a feje. Enni kért, ivott. Semmiben nem engedte, hogy segítsek, hát most kimondtam, amit eddig soha: mindig ilyen makacs voltál,inkább belehalsz, de nem fogadsz el segítséget. Én is ilyen vagyok, és ezen azonnal változtatnom kell. Később kávét kért, aztán cigarettát. M-nak, az ápolónak elkezdte mesélni az életét. Vicceskedett közben, jókat nevettek. Én kicsit hazajöttem szusszanni. Amikor elbúcsúztam, anyu bocsánatot kért, amiért így viselkedik velünk (sokszor morcos, keggggyetlenül makacs, akaratos). Anyukám, én így is szeretlek, mentem oda hozzá. Megfogta a kezem, magához húzott és ezer puszit adott. Sírva jöttem el (és most is potyognak a könnyeim, ahogy gépelek).