Ez a nap egy része.
Visszajöttem Szekszárdra, van még időm. Esik az eső. Jólesne egy kávé, mosdóra is szükség volna. Oké, legyen a Meki. Hosszú évek óta nem jártam itt. Belépek: jesszus, totál átépítették. Úgy érzem magam, mint egér a Marson. Pult sehol. Megkérdezek egy párt, hogy csak a géptől tudok-e rendelni. Húzzák a vállukat. Beljebb óvakodok, találok egy pultot. Beállok a sorba, figyelek. Áhhhá, ide a már megrendelt cuccosért kell jönni! 🙃 Szó szerint sarkon fordulok, irány az AI. Egészen jól megy a rendelés, amíg ki nem írja: vegyen el egy táblát. Állok, próbálom kitalálni, honnan, milyen táblát, és éppen, mielőtt kezdenék kételkedni a rendelés sikerességében, mellém pattan a kislány, akinek a pultjánál az előbb sorban álltam, rám mosolyog, kezembe az egy műanyag, számozott izét: "Egy tábla a rendeléshez". Visszasuhan a pultjához és szól: mehetek fizetni. Megkérdezi, hova szeretnék ülni. Mondom. Odajön velem, leteszi az asztalra a táblát. " Hozni fogom a kávét"- fűzi még hozzá kedvesen. És hamarosan hozza is.
Kakukktojás vagyok az egy kis pohárnyi koffeinmentes, laktózmentes kapucsinómmal a rengeteg burgerrel, üdítővel, sütivel megpakolt tálcákkal teli asztalok között. De hát ez mindenkinek a saját döntése (meg pénztárcájáé).
Van még időm, megyek, sétálok egyet.
