Rettenetesen nehéz ez az egész. Mintha anyu betegségével és halálával atomjaimra bomlottam volna, és ezek a részecskék most össze-vissza keringenének az univerzumban és nekem össze kellene vadásznom őket. Olyan, mintha magam is egy emlékkép lennék. Október 14-én már nem volt jól, de meg tudtuk ünnepelni a szülinapját.
Rá három hónapra pedig eltemettük.
Igyekszem visszakapcsolódni a valóságba, de minden szörnyen idegen. Most érzem igazán, mekkora színjáték az élet. Legalábbis az enyém az volt eddig, most még inkább.
Lefotóztam ma a reggelimet. Nem azért, mert szeretek fotózni (régebben legalábbis szerettem), hanem, hogy érezzem, hogy a "valóság" része vagyok. Hogy emlékeztessen magam: itt vagyok.
Reggeli után átmentem anyuhoz. Elkezdtem a fényképes szekció átnézését. Az első album első képénél kezdtem sírni, és nehéz volt meggyőznöm magam, hogy könnyes szemmel semmit nem látok, úgyhogy ideje megszárítkozni és fényképet nézegetni.
Kincseket találtam. Csodás emlékeket. A hihetetlenül precízen összerendezett, felcímkézett albumokban. Anyu frenetikusan tudott pakolni, rendezni, rendszerezni. Aki közelebbről ismerte, tudja. Roppant kis helyre rettentő sok dolgot képes volt elrakni maximális helykihasználással. Bárhol laktunk, mindennek mindig megvolt a helye, mindent kézben tartott, bármikor bármire szükségünk volt, neki volt, nála lehetett találni. És adott is.
hazajöttem ebédelni. És ebéd után -már nagyon régen tettem ilyet- lefeküdtem egy órára aludni. A terv az volt, hogy délután visszamegyek, de olyan fáradt voltam, hogy inkább befűztem egy filmet. Mondjuk a minisorozat második részénél kikapcsoltam. Nem megy a filmnézés sem. (És valahol úgy érzem, a filmezéssel az ember csak vesztegeti a drága idejét.)
Holnap munka. Pénzkereseti lehetőség. (Valahol ez is vicc. Hogy a még sokáig emelt nyugdíj korhatárt el sem érjük, aztán vége... Sok hűhó semmiért... Ez az élet? Tényleg ez?)
