2020. január 2., csütörtök

Séta

Séta anyuval egy csodás, napsütéses délután Hőgyészen.

Gyerekként rengeteget voltam Hőgyészen. Gyakran mentünk ki a keresztig. Évtizedekig a felmenőim gondozták. Nemrég újították fel, igazán szép lett, vakítóan ragyogott a fehérsége a téli napfényben.


Az egykori szőlőskertünk is erre volt, tovább kellett menni kicsit. Hányszor megjártuk ezt az utat! Akkor még keskenyebb volt, vízmosta-sáros, mindkét oldalán sűrű bozótossal benőve. Itt ismertem meg kisgyerekként a csipkebogyót, a kökényt. Ma már vadászni kell ezeket a bokrokat.


És Papi hányszor húzott ki minket (a négy unokát) kiskocsiban a szőlőig! Hatalmas élmény volt mindig. Már régen nem a miénk "A Szőlő", nincs meg a nagy diófa, amire dédöregapám eszkábált szuper messze kilengő hintát. Nincsenek meg a szőlőtőkék, a gyümölcsfák, a lépcsős partra-feljáró ösvény...


A szőlőskert alatti kis horgos is ma tágas, világos.


A régi szőlőbe a felső útról ma jól be lehet látni.


A táj lenyűgözően szép. Az út végén halastó.


A dombtetőről lelátni a főútra is.


Sok a mezőgazdasági út, nagyokat lehet sétálni, túrázni, futni.



Ez pedig anyu szülőháza (a Tátra utcából fotózva, a sárga). 1936-ban épült. Jó látni, hogy szép állapotban van. 



A következő képen az őseim, a múltam. Papi, Mami, ükapám, dédanyám, dédapám. És picit jelen is: a ház áll és Mami szerencsére még él.


Milyen érdekes: egy kis sétában benne van a múltam és a fél életem.

Csak okosan


205. nap. Vendégségben. Előre jeleztem, hogy -megint- viszem a dobozaimat. Nincs ebből semmi gond, a többiek palacsintáztak, én meg ettem a menüm mára kiszámolt adagját. Mert a dolog csak így működik.