2015. október 24., szombat

Szombat, Magyarország 8., a hazugságról

Határozottan utáltam, amikor hazudtak nekem. Mérges voltam, dühös, csalódott, kétségbeesett, amikor kiderült a hazugság. Felháborodottan konstatáltam, kikértem magamnak, hogy valaki átvert. Hogy merészeli?! Hogy tehette ezt velem?! Már pedig én régen sokat füllentettem. Egészen egyszerűen azért, mert unalmas kis szürke egérnek tartottam magam és azt hittem, ha kicsit kiszínezem a sztorit, ha felturbózva adom elő, akkor érdekesebb leszek. Ez egészen odáig fajult, hogy remekül tudtam előadni mesésebbnél mesésebb és viccesebbnél viccesebb történeteket. És emiatt egyre jobban utáltam magam. Néhány éve került a kezembe Csernus egyik nagy sikerű könyve, A nő. E., aki olvasásra ajánlotta, mondta nekem, hogy  földhöz fogom csapdosni, hogy a fejemet ütögetem majd "Basszus!" felismeréses felkiáltásokkal. Ez tényleg így volt. Aztán jött az a rész, amitől elnémultam és megbénultam. Mert totálisan magamra ismertem. Én, aki szinte mestere lettem a füllentésnek, a hazugságnak, rájöttem, hogy kinek hazudtam folyamatosan: önmagamnak. Naponta köpdöstem szembe magam, napi szinten hazudtoltam meg önmagam. És ez sokkal rosszabb, mint amikor másnak nem mondtam igazat.

Lehet a dolgokat szépíteni, lehet kifelé azt mutatni, hogy minden a legnagyobb rendben, aztán csodálkozni, hogy semmi nem úgy alakul, ahogy szeretnénk. Attól, hogy nagyanyáink így csinálták, aztán anyáink is, nekünk nem kell ezt folytatnunk. Mert ha így teszünk, ha nem vagyunk őszinték önmagunkkal, ezt tanulják el a mi gyerekeink is. És teszik tönkre az életüket. Egy családban minden másolódik. A lányok leginkább az anya mintáit veszik le. Látva és tudat alatt is. Nem hiába tartja a mondás is így: "Nézd meg az anyját, vedd el a lányát!". A gyerekek érzik, ha a szülő nem őszinte. Leveszik azonnal. És megtanulják. És nagy eséllyel ők is ilyenek lesznek.

Hogy hogy jön ez a mai naphoz?

Ma itthon tevős-vevős, kicsit városos napom volt. Sokat voltam egyedül és jártak-keltek a gondolataim. Jött egy-két ötlet, ami nem tetszett ugyan, de már-már majdnem belementem. Aztán tudatosan kellett magamnak mondanom: "Nem!". Nem, mert nem ezt szeretném. Nem, mert ha így tennék, megint csak nem lennék őszinte magamhoz. Nem, mert becsapnám magamat. Nem és kész.

Rengeteg évem ment el azzal, hogy hazudtam, sok ideig sokan hazudtak nekem. Már senkitől nem várom el az igazmondást (csak a juhásztól) egyetlen személyen kívül, az pedig én vagyok. Egyetlen dolog miatt. Hogy ha este aludni megyek, nyugodtan tehessem, lelkiismeret-furdalás nélkül. Tiszta szívvel és tiszta lélekkel. Magam miatt. Sokszor úgy gondoljuk, van időnk. Végtelen. Hogy majd holnap ez meg az lesz, majd holnaptól megteszem ezt vagy azt, holnaptól változtatok. Soha nem tudhatjuk, lesz-e holnap. Nem tudhatjuk, van-e még egy esély. Szeretném, ha majd eljön az időm, ne kelljen semmit megbánnom. Azt sem, hogy esetleg nem voltam őszinte magammal. Ma is nyugodtan szeretnék ágyba menni.


Mozgás: (tervezett pihenőnap) 3 km séta
Reggeli: 2 ek krémsajt magokkal (10-kor)
Ebéd: baconbe csavart hagymakarikák és kék sajt, zöldség ragu, marék mandula
Vacsora: 2 szelet kék sajt, ebédről maradt zöldség ragu


És este egy tea, újra a fiúkkal, újra mosolyos bögrével.

Facebook oldal: Boszorkánykonyha

J-nak, szeretettel

"Úgy élni az életed, hogy alapvetően senkitől nem vársz el semmit, hatalmas szabadság.
Rájössz, hogy szinte rendíthetetlen vagy, mert valami belül kikapcsolta a 'hogyan kellene a dolgoknak lenniük' gombját."

(Mooji)

Gyerekként a dolgokat vagy nagyon akartam, vagy nagyon nem akartam. De eszembe sem jutott, hogy ezekről a vágyakról nyilatkozzam. Sosem mondtam el, mit akarok, vagy mi az, amit nem szeretnék. A környezetemtől vártam, hogy rájöjjenek, mi is a szívem vágya, s ha nem kaptam meg, jött a duzzogás. Ha nem tudták kitalálni, mi az, amit nagyon nem akarok, arra az esetre első néhány évem alatt sikerült kifejlesztenem egy olyan gyilkos nézést, amitől a körülöttem lévők anélkül, hogy akár csak egyet is nyikkantam volna, abban a szempillantásban villám gyors gondolkodásba kezdtek, hogy vajon mi tévők legyenek.

Belém szorult véleményemmel, érzelmeimmel és az évek során mellé társult kisebb-nagyobb démonaimmal megosztoztunk a testemen és az elmémen. Továbbra sem engedtem ki őket és továbbra is azt vártam, hogy mindenki kitalálja a gondolataimat: az óvónéni rájöjjön, hogy utálom ugyan a pudingot, de azért adhat egy tányérral, mert a meggyet szívesen kicsipegetném belőle; a tanító néninek tudnia kellett volna, hogy ugyan meg tudom tanulni a báb előadáshoz a fő-, a leghosszabb szerepet, de nem kellene mégsem rám osztania, mert be fogok rosálni az izgalomtól a színpadon. 

Felsős voltam már, amikor -ha valakihez érzelmileg sikerült nagyon közel kerülnöm- néha sikerült kinyögnöm, mit szeretnék, vagy sikerült úgy körüljárnom a forró kását, hogy a másik rájött, mit is szeretnék. De még mindig inkább nem szóltam, és ha tetszett, ha nem, elfogadtam a környezetem rólam hozott döntéseit, mert ez nekem kényelmesebb volt, egyszerűbb.

Általánosságban az volt rám jellemző, hogy elhittem, elhitettem magammal dolgokat, amik nem úgy voltak a valóságban. Nekem volt a legrosszabb családom, én voltam a legbutább, a leglustább, a legrondább, a leginkább magának való, a legtehetségtelenebb, a legszerencsétlenebb.


És sorra jöttek a kudarcok. A sajátjaim is, a másoké is, amit a sajátomnak tekintettem. És egyre lustább lettem. Lustább tanulni, odafigyelni, meghallgatni, rendet rakni, segíteni... Hiszen úgysem volt értelme semminek, úgyis magam voltam a megtestesült csődtömeg, felesleges lett volna bármibe is energiát fektetnem. Botrányos pasi ügyekbe keveredtem; egyre többet ettem, miközben a folyamatos hízásom egyre jobban zavart; sosem foglalkoztam azzal, mit szeretnék, mert még fiatal felnőtt koromban is kényelmesebb volt, ha mások döntöttek helyettem; elkezdtem egyre több dologban maximalistává válni; erőmön felül próbáltam adni és képtelen voltam elfogadni, ha nekem adtak volna; egy év kínszenvedés után ott hagytam az első főiskolát; folytatódtak a pasi ügyek, a hízás, folyamatos volt a lejtmenet. Makacs voltam, mindent magam akartam megoldani. Eszembe sem jutott, hogy segítséget kérjek, miközben másra sem vágytam jobban, mint hogy legyen mellettem valaki, bárki, aki a kezét nyújtja. Akiben megbízom, aki néha a helyes irányba terel. Kettősségbe váltott az életem: a kifelé bizonygatni akaró maximalizmusba és a belső lényem elvesztésébe.

Az első hatalmas érzelmi (z)űr akkor keletkezett bennem, amikor alsós koromban elköltöztünk az addigi lakásból, ami számomra a tökéletes biztonságot jelentette. Építkezni kezdtünk. Hitelből, erőnkön felül, ez teljesen szétzilálta az addig sem túl stabil családunkat.

A második óriási megrázkódtatás az életemben apu halála volt. Apu alkoholbeteg volt, életem minden gondját-baját akkoriban ebből eredeztettem, és amikor a földet kezdték dobálni a koporsójára, bennem akkor pattant ki egy magocska csírája: vannak dolgok, amik végérvényesek. Ilyen a halál. És ha valamit nem tettünk meg előtte, utána már bánhatjuk, mert soha többé nem tehetünk semmit. Akkor kezdett el bennem motoszkálni a gondolat, hogy valahogy nem stimmel, hogy apu volt minden gond és baj okozója. Évekig, hosszú évekig harcoltam a gondolat ellen, aztán rájöttem, hogy zsákutca volt az okolása. Beteg volt, és nekem eszembe sem jutott, hogy segítsek neki...

A harmadik zűr egy úr volt, nem az űrből. Egy filmbe illő, mindent elsöprő szerelem. Egy bonyolult, mágikus, tiltott, bűnös, extatikus kapcsolat, amibe belerengett a világegyetem. És amiből én kiszálltam. A jelen csodás volt, de nem lett volna jövő. Életem egyik legbátrabb, legjobb, legértelmesebb döntésének tartom, hogy akkor ott pontot tettem a végére. De ekkor kezdődött az igazi érzelmi mélyrepülésem.

Elkezdtem menekülni. Magam elől, a problémák elől.
Olaszországba mentem dolgozni, ahol megtanultam, milyen az, annyit dolgozni, hogy szó szerint semmi másra nem vágytam esténként, mint bekerülni az ágyba és a másnapi felkelésnél már ugyanez volt az első gondolatom. Ott tanultam meg, hogy mehetek én egy másik bolygóra is, a problémák akkor is velem lesznek, önmagam elöl bizony semmilyen módon nem futhatok el.

Az itthoni  munkámban fárasztóan maximalista lettem. De mivel ugye még annál is lehetett volna jobban csinálni, csak nekem nem sikerült, lassan, de biztosan jött a kiégés. Amikor a gyerekek pityeregve mondták, hogy "Kérjük vissza a másik Timi nénit!", tudtam, hogy ebben is kudarcot vallottam. Ezen a munkahelyemen nagyon jó kollegáim voltak, mégis továbbálltam.

És visszamentem Olaszországba még egy évre. Tudtam, hogy iszonyatosan kemény a munka, tudtam, hogy nagyon nehéz lesz, de mentem. A pénzért.

Ekkor már teljesen elvesztettem önmagam. Már csak egy viszonylag jól működő test voltam valami lélek félével, amire már rá sem ismertem. Rengeteget sírtam, nagyon sokat kínlódtam, de ekkor már végképp nem tudtam, ki is vagyok, mit is akarok. Kifelé még volt néha energiám a vagány nő képét mutatni, de mindeközben egy halott lélek voltam, nem is éltem.

A negyedik iksszel jött a negyedik érzelmi káó. Ismerkedés, barátság, szerelem, összeköltözés, eljegyzés, gyűrűvisszaadás, depresszió... Ezt a sztorit nem írom le részletesen, fent van a blogon Megjegyzéses címszóval.

Minden, ami csak elromolhatott, elromlott. Sőt a lelkemben megrohadt. Hatalmas ingovánnyá változott a világom és húzott lefelé, egyre csak lefelé.

Mindig azt hittem, mindenre tudom a megoldást. De elfogytak az ötletek. Mindig bíztam abban, hogy magamat Münchhausenként ki tudom rángatni a copfomnál fogva mindenből. Dolgoztam én önmagamon, faltam a könyveket, a segítő videókat, olvastam a jobbnál jobb idézeteket... Nem sikerült. Minden balul sült el, egyedül maradtam. Egyedül magammal: egy -a saját posványában fuldokló- szerencsétlennel.

És ez mentett meg.

És az, hogy feladtam. Divatos szóval élve elengedtem. Mindent. Az addigi önmagamat, a múltamat, a hibáimat, a kétségeimet, a fájdalmakat, a félelmeket... Már nem érdekelt. A megsemmisülés szélén már semminek nem volt semmiféle jelentősége. Feladtam. Nincs tovább. Kész.

És ekkor hirtelen kaptam egy címet. Dr S-ét. És mivel már úgyis minden mindegy volt, felhívtam. És elfogadtam a segítségét. Irtózatosan fájó, darabokra szaggató, teljes szétesésbe taszító, atomjaimra szedett, átsírt hónapokkal teli egy évbe telt, de megtört a jég. Kérdéseim lettek, amikre Dr. S. kérdései alapján megtaláltam a válaszokat. Antidepresszánst szedtem, végig csináltam egy alvásterápiát, kineziológushoz is elmentem, mindent megtettem, amit magamért tehettem. Mert úgy, ahogy addig volt, nem mehetett már tovább. Mert onnan már csak egy miniatűr csusszanás kellett volna a véghez.

Lassan, nagyon lassan értettem meg dolgokat. Például, hogy az érzelmi megrázkódtatások, a problémáim mindegyike lecke volt. Ezt előtte sosem vettem észre. Belemerültem a fájdalomba ahelyett, hogy megoldást kerestem volna. Ma már tudom, hogy bármi is történjék velem, elmúlik. És hogy mindez egy lecke, ami megtanít valamire. Hiszek benne, hogy minden okkal történik. És abban is, hogy magunk teremtjük meg a saját valóságunkat. Ha ok nélkül, igazságtalanul bántanak, csak teszem tovább a dolgom és nem bántásnak fogom fel az esetet. Tudom, hogy nem szégyen segítséget kérni, hogy nem csorbít semmin, ha tudunk segítséget elfogadni. Azt is tudom, hogy egyáltalán nem számít, mások mit gondolnak erről, sőt bármi másról. Rájöttem, hogy a pénz nem mindenható. Vannak annál sokkal fontosabb dolgok is. Megtanultam nemet mondani. Megtanultam, hogy senki másnak nem kell megfelelnem, csakis saját magamnak. hogy a mások boldogsága vagy boldogtalansága nem az én ügyem. Hogy ha nem is mindig tudom, mit akarok, az már jó, ha tudom, mit nem akarok. Kegyetlen harcok árán letettem jó néhány függőségemről. Kezdem megismerni önmagam. Ha nehéz is, meghozom a saját döntéseimet. Nem valaki másra várok, hogy nekem kényelmesebb legyen. Vállalom magam, a döntéseimet és azoknak a következményeit. Én már értem a ma oly divatos rövid idézetek nagy részét. Szeretek pihenésként kabátba burkolózva állni a teraszon és figyelni az ajándék, októberi napsugarakat. Szeretem beszívni az eső utáni rothadó levelek illatát. Hálás tudok lenni sok apróságért: a hűvös-friss levegőért, egy-egy jól sikerült új receptért, pár falat különlegességért, a fűtött albérletért, a meleg pulóveremért... Nagy öröm, ha beszélgethetek egy ismerőssel, akivel összefutok az utcán. Szeretek mosolyogni és jó érzés, ha mások visszamosolyognak. Sokat nevetek azon, amin korábban mindig bosszankodtam, például, ha valaki hazudik. Most már bizony legtöbbször rájövök a turpisságra. De nem szólok az illetőnek, hanem belső mosollyal hallgatom a történetét. (Nem engem csap be, hanem saját magát.) (...) Csípom ezt a lényt, aki vagyok, minden hibájával együtt. Szeretek vele lenni. Mert ember: néha jókedvű, néha szomorkás, néha bugyuta, néha sziporkázó, néha istenieket főz, máskor odaégeti az ételt... Nem több és nem kevesebb, mint bárki más. De büszke vagyok rá, amiért átment a saját poklán és megtalálta a kifelé vezető utat. Hálás vagyok neki, amiért nem adta fel. Akkor sem, amikor már minden elveszettnek látszott. Azóta sincs kolbászból a kerítés és bizony nem mind arany, ami fénylik, mégis vagyok, ahol vagyok, minden úgy van jól, ahogy van. A többi csak ráadás.

Facebook oldal: Boszorkánykonyha

Baconös hagymakarika

Hozzávalók (1 adaghoz):

# 1 közepes fej vöröshagyma # 2-4 szelet bacon # paradicsompüré

Elkészítés:

# A hagymát megpucolom, felkarikázom (kb 3-4 mm-esre).


# A közepét kiveszem.


# A hagymakarikát bekenem paradicsompürével.

# Majd baconbe csavarom.


# A végeit fogvájóval megtűzöm.

# Sütőpapírral bélelt tepsibe, 200 fokra előmelegített sütőbe teszem.


# 40 percig sütöm.




Megjegyzés:

# Egy adagnak, ha például csak zöldségragu vagy saláta van mellé, 4 szelet laktató. Kis adagnak 2 szelet is elég.

Facebook oldal: Boszorkánykonyha


Bölcs


"Ha nincs pénzed, ne pénzt keress! Ha nincs párkapcsolatod, ne párt keress! Ha nincs egészséged, ne egészséget keress!

Egyszerűen hagyd magad mögött mindezt. Nem kell megoldanod semmit sem, mert az bent tart az energiában, a probléma energiájában. Egyszerűen képzeld el magad egy szabad és boldog emberként, és éld úgy a napjaidat.

Hidd el (vagy ne hidd el), de a boldogság megéléséhez nem kell semmi sem rajtad kívül. Semmire nincs szükséged ahhoz, hogy boldog légy... Nem a dolgok hozzák el a boldogságodat, hanem a boldogságod hozza el a dolgokat az életedben."

(Kiss Balázs Kunó)