... amin járni szokott az agyam (mert jár, akkor is, ha nem szeretném).
Az utolsó kép margójára.
Holnap kezdem a következő tanévet. Még nincs meg a tanév rendje. A státusztörvényhez még nem jöttek ki az azt szabályozó rendeletek. De mindez nem is fontos: az egész egy szemfényvesztés. Habár jogilag 2024. január 1-jén lép életbe élesben az új "életpálya modell", nem vagyok benne biztos, hogy még élhetek a "szabadon szólás" "jogával". Januártól biztosan nem. Mert a teljesítményértékelésben majd jól lehúznak (ettől függ majd a fizetés), esetleg jön értem a fekete autó. Ha mosolyognál: ez sajnos nem vicc.
Napok óta durva pszichoszomatikus tüneteim vannak a kezdés miatt. És nem tudom magam meggyőzni, hogy nyugi, minden rendben lesz. Mert eddig sem volt, ezután sem lesz. Sőt. Évek óta dúl bennem a menni vagy maradni, most kifejezetten erőteljesen. Ha a belső sugallatra hallgatok (régóta szólongat), már nem dolgozom az oktatásban. Ha az eszemre hallgatok (villog a vészjelző sok éve), már régen nem tanítok. Úgyhogy a döntés konkrétan megvan. Csak a lépés hibádzik még. (Igen: félelemből. Végigféltem az eddigi életemet, miért lenne most másképp...)
Soha ennyire motiválatlan, gyomorgörcsös, kétségbeesett nem voltam még az augusztusi kezdésnél.
A kép:
Egyetértek: de nem ágyúzni, hanem megsemmisíteni kellene az oktatási rendszert. Ezt a teljesen mesterséges, egy beteg társadalom által kitalált természet- és életellenes rendszert. És először valami új alapját letenni az emberi létezésnek. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy az új-ban lenne effajta oktatási rendszer, ahol 3 évesen -vagy korábban- elveszik a családtól a gyermeket, beteszik egy épületbe, ahol a rendszer által ki- (inkább be-) tanított "gondozók", "pedagógusok" foglalkoznak vele, nevelik, "szocializálják". (A jelen társadalomnak megfelelő tudású, gondolkodású, szemléletű állampolgárokat gyártanak.) "Tudással" töltik meg a gyerek fejét (akinek még szabad játék, rengeteg nagymozgás kellene, nem neonfényben, wifigőzben, büdös négy fal között ÜLNI...) Ez az én véleményem, nem vitázom senkivel, elfogadom mások egyéni valóságérzékelését.
Nem tudom, meddig tudom majd hallgatni, nézni egy süllyedő hajón lévő gyerekek (és felnőttek) halálsikolyait, fuldoklását. (Nem kemény szavak ezek, hanem a helyzet tragikus súlyosságához illőek.)
De ahogy mondani szoktam: ma még ma van. Így van még jó fél órám az álomba merülésig. :)
