Este volt már, amire hazamentem. Haza? A lakásba, ahol addig G-ral éltem. Át sem kellett gondolnom: szó nélkül csomagolni kezdtem. Szombat volt. Hétfőn indultam Ausztriába dolgozni. Oda is pakolnom kellett és a lakásból is. Még nem tudtam, miként, még nem tudtam, hova, csak egy dolog járt a fejemben. El innen, el!
Akkor még fel sem fogtam, hogy ez megint menekülés volt. Menekülés a jelenből, magam elől, a gondok, az érzelmeim elől. Ahelyett, hogy leültünk volna és elmondtam volna: oké, hapsikám, akkor kapsz két hónapot. Ha ez idő alatt ez és ez megtörténik, pakolok. És ha ez meg ez nem történik meg, akkor szintén szedem a sátorfámat. Képtelen voltam beszélni. És képtelen voltam elfogadni és kimondani az érzéseimet.
Vasárnapra elkészült az osztrák csomag is és minden más holmim is csomagolásra került. Egész nap pakoltam, zsákoltam, dobozoltam azután, hogy az éjjel talán két órát ha aludtam. A nappaliban, a padlón. Aztán minden átkerült egy tárolóba. Ha jól számoltam, 23-szor fordultam a harmadik emeletről, kocsiba be, egyenként. A tárolónál kocsiból ki. Ott A. segített becipekedni, amiért nagyon hálás voltam, hiszen az érzelmi és a költözéssel, cipekedéssel járó kemény fizikai megterhelés minden energiámat kiszívta belőlem.
Két nap alatt egy kis burgeremet ettem, egy húsz dekás mogyit és egy marék málnát, plusz csak egy-két óra alvás, az egész napos pakolás, a rengeteg lépcsőzés: vasárnap estére már szó szerint bandzsítottam, alig tudta nyitva tartani a szemeimet és fáztam, mint egy kutya. Négy óra múlva, hétfőn hajnali kettőkor indultam ki dolgozni. Aznap éjjel végül a parkolóban aludtam, a kocsimban. Aludtam? Bóbiskoltam. Talán egy órányit.
Hosszú hetekig harmat gyenge voltam, hevesen vert a szívem, szegényt alig tudtam a mellkasomban tartani. Szédültem, olyannyira, hogy egy salátát képtelen voltam egy álltó helyben elkészíteni, le kell üljek közben. A séták alatt pedig jobban kapaszkodtam E. kis kocsijába mint ő...
E-tel lent lenni sem voltam képes, de nagyon rendes volt, amikor megkértem, hadd menjek fel kicsit, mindig beleegyezett. Anélkül, hogy tudott volna bármiről is. Nehéz volt, hogy amióta csak megérkeztem hozzá Szent Iván éje óta, róla kérdezett. Hogy ugye milyen jó volt vele otthon, ugye főztem neki előre, ugye volt sok közös program? ... Szerette, anélkül, hogy valaha is találkoztak volna személyesen. Hiszen olyan sokat meséltem róla korábban, arról, hogy mennyire szeretjük egymást, hogy milyen szuper terveink vannak, a dalmáciai ház...
Nehéz volt titokban sírni, aztán mosolyogva lemenni és kedvesnek lenni, cseverészni.
Azt hittem, hogy az értelem mindig képes győzni az érzelem felett. Azt hittem, pár nap, és túl leszek az egészen. Azt hittem, egy megcsalt, egy egy évig átvert, megalázott nő majd ripsz-ropsz elfelejt mindent és új életet kezd. Lehet, hogy van, akinek ez sikerül, nekem pár nap alatt nem ment. Nem akartam siettetni. Csak folytak a könnyeim, tele volt a fejem információkkal, a szívem különböző és ellentétes érzésekkel, iszonyúan fáradt voltam, nem tudtam aludni, remegett a kezem... 12 napom volt a hazautazásig, de ekkor még fogalmam sem volt, hova megyek, hova viszem a cuccomat, hol alszom... Úgy éreztem, mintha odabilincseltek volna Szent Iván éjjeléhez. Ez a láthatatlan bilincs visszatartott attól, hogy értelmesen tudjak gondolkodni. Márpedig tudtam, hogy tovább kell lépnem, de ehhez az kellett, hogy megtisztítsam az agyam a kuszaságtól, hogy világosan lássak, tisztán tudjak gondolkodni.
Az alváshiány kegyetlenül megtette a hatását. Dr S-sel való találkozásaim legelején a legégetőbb feladatnak az alvásom normalizálása volt. Mivel már kétszer sikeresen végigcsináltam egyedül egy saját alvásterápiát, először ezzel próbálkoztunk. Az elején sikertelenül. Majd az idő múlásával annyit sikerült elérnem, hogy már napi négy, majd öt órát is tudtam aludni. De ez még mindig nagyon kevés volt. Ahogy telt az idő, a szervezetem bemondta az unalmast. Kijelentette, hogy nem bírja tovább. És tavasszal egyszer csak átkapcsolt „kisbaba a köbön”-üzemmódra. Azaz kikapcsolt, amikor csak tudott, volt, hogy napokig alig voltam fent, csak aludtam. Mégis iszonyatosan fáradt voltam mindig. Amikor ezt elmondtam Dr S-nek, kiderült, hogy az jó, hogy végre tudok aludni, viszont napi 12 óra vagy több alvás is megterhelő a szervezetnek. Alvás közben ugyanis nem mélyen, hanem felületesen lélegzünk, és majd fél nap felületes lélegzés után a szervezetben felszaporodik a szén-dioxid, ezért voltam mindig fáradt. Így az egyik megbeszélésen leültünk és konkrétan összeírtuk a magyarországi és az osztrák, munkás napirendemet. Aztán összevetettük a kettőt és megalkottunk egy olyan, elég kemény alvás-rendet, ami mindkét hétre ráhúzható volt. Így lefekvés 22.30-kor, ébresztő 5.30-kor. Konkrét esti és reggeli rutinnal. Ugye mondanom sem kell, hogy az első hetekben ez teljesen konkrétan kínzás volt. Hiszen iszonyatosan fáradt voltam, legtöbbször már az ébredéskor arra vártam, hogy mehessek végre aludni és legalább egy kis időre elfelejthessek mindent, hogy végre csend legyen a fejemben, ne kelljen gondolkodni… Kínlódtam, hogy fenn tudjak maradni fél tizenegyig, aztán szenvedtem, mert reggel fél 6-kor úgy éreztem magam, mint akin átment jó néhány úthenger. De ahogy telt az idő és következetesen betartottam a megbeszélteket, egyszer csak arra ébredtem, hogy nem vagyok hulla fáradt. Aztán már nem kellett napközben is ledőlnöm pihenni. Ma pedig már arra kell odafigyelnem, hogy fél 11-kor ágyban legyek, ne maradjak fenn tovább. És magamtól ébredek, kissé változó időpontokban, de mindig fél 6 előtt.
De még mindig amolyan furcsa delíriumban teltek a napjaim. Fel sem fogtam, milyen nap van, reggel van-e vagy este. Az evés iszonyatosan nehezen ment, az eddig is nagyon jó emésztésem felturbózódott, csak a vizet kívántam. Edzésre gondolni sem bírtam, hiszen olyan gyenge voltam, hogy leginkább akkor voltam biztonságban, ha ültem vagy feküdtem.
Dr S-nek két hétig pontosan le kellett írnom a napi tevékenységeimet. Időponttal együtt. Kivel voltam, hol, mikor, mit csináltam, mettől-meddig... Aztán el kellett mondanom neki. Ő pedig számolt.
- Oké –mondta-, ez a 24 órából 3. Ha a 7 óra alvást is beleszámolom, ez összesen 10 óra. És a maradék 14?
Széttártam a karom:
- Próbálok ébren és életben maradni.
- Elpocsékolja az életét. Kifolynak az órák, a napok a kezei közül. Ezek nagyon hamar évekké adódnak össze és maga ott fog ülni öregen, egyedül és azon fog siránkozni, hogy bárcsak…
Megint igaza volt. Hazamentem, elővettem egy rakat üres papírt és írni kezdtem.
...
(1. rész itt)
(2. rész itt)
(3. rész itt)
(4. rész itt)
(5. rész itt)
(9. rész itt)
(10. rész itt)
(11. rész itt)
(12. rész itt)
(13. rész itt)
(14. rész itt)
(15. rész itt)
(16. rész itt)
(17. rész itt)
(18. rész itt)
(19. rész itt)
(20. rész itt)
(21. rész itt)
Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha
