Napok óta foglalkoztat a gondolat, hogy addig maradok benne ebben a fájdalmas gyász-állapotban, amíg én így döntök. Az eszemmel tudom, hogy ha megtehetném,most azonnal kilépnék belőle, a szívem viszont nem tudja, hogyan kell.
Telnek-múlnak a napok, a hónapok, élem a mindennapokat. Képzeld, Bözsikével (Németországba kitelepített rokonunk- a szerk.) a mai napig tartom a kapcsolatot. Pár napja beszéltünk telefonon, most pedig szülinapi üdvözlőkártyát küldött.
M. főzött ma (szerb lecsó).
Megkezdődött a sulis munka, szóval minden megy a maga útján.
Nem akarok én sírni és szomorkodni. De ma is például éppen az erkélyen nézelődtem este, amikor beugrott a kép, amikor az ágyadon fekszel, nem hat a morfium. Elkapod a kezem és csukott szemmel az alhasadra teszed, miközben az arcod egészen eltorzul a kínoktól. A tenyerem alatt érzem, ahogy a hasüreged fortyog, forrong, bugyborékol, érezni, ahogy a rák vigyorogva és csámcsogva rágja a belső szerveidet és elevenen elpusztít. Peregnek a könnyeim. Pár perc múlva letörlöm őket. Visszamegyek a fürdőszobába, lemosom a hajmosás utáni balzsamot. Becsavarom törölközőbe a loboncomat. Ahogy megyek kifelé, belepillantok a tükörbe és a te szemeid néznek vissza rám. Nem időzök beléjük nézve, mert kérnek. Szinte könyörögnek. Azt mondják: bennem megvan az erő ahhoz, hogy erős legyek. Hogy megszakítsam az örökös szenvedés vonalát. Hogy kilépjek a felmenőim által eddig megszabott nemlehetszboldogcsakszenvedésárán és hakicsitisörömödvanazéletbenazérttöbbszörösboldogtalansággalfogszmegfizetni sorsból. Az a csodaszép zöld szemed azt mondja, hogy Timi, ha valaki, te képes vagy rá, te mindenre képes vagy. Mindeközben itt ülök, patakokban ömlenek a könnyeim és elképzelni sem tudom, merre, hogyan induljak el. Persze lépkedek én tétován erre-arra, csak remélem, hogy előre, de ez egyáltalán nem biztos.
Napok óta nem alszom, csak bóbiskolok, hajnali fél háromtól fent vagyok, annak is örülök, hogy ha sikerül negyed órákra félálomba szenderülnöm.
Azért, amikor percekre-fél órákra ennyire rám is telepszik a szomorúság, a bánat mögött -a sokszor nehéz mindennapok ellenére is- próbálom elhinni, hogy egyszer túljutok mindezen és lehet normális életem nélküled, mégis szeretettel megőrizve téged a szívemben.
