Jó reggelt! 😊

Egy hónapja vagyok itthon. 

• A cirkadián ritmusom visszaállt természetesre: a kelő nappal ébredek magamtól, amikor lemegy a nap, megyek aludni. 
• Ma reggel 5km futi után kicsit dolgoztam (hiába van tavaszi szünet, hiába nem fizetnek túlórát, heti 42 órára normál esetben sem tudok felkészülni, digitálisan is irtó időigényes), kicsit takarítottam, aztán jöhetett a reggeli. :) 
• Tegnaptól nem dobozolok előre x napra, hanem eszek egy roppant finom és bőséges reggelit (a maihoz is volt még kis narancslé és kááávééé :) ), ez ki is tart délutánig bőven. Akkor egy kis magot ropogtatok, és vacsira tonhal saláta, avagy ma szeretnék egy csípős zöldségragut főzni kora estére. :) 
• Jövő héttől sok minden megváltozik (anyut csütörtökön műtik), nem tudok és nem is akarok előre tervezni. Étkezést sem, mozgást sem. A suli szünetet annyiban kihasználom, hogy a futást rendesen megtolom (most csütörtöktől jövő hét keddig), annyit futok, amennyit csak bírok, hadd gyűljenek a km-ek.

Na de kérem! Milyen dolog az, hogy az ember, hanyagolva a munkáját, a szombatot a húga családjával tölti, és ahelyett, hogy vasárnap a laptop felett görnyedne és e-naplózna, meglátogatja a még egyetlen élő szülőjét és nagyszülőjét?! Milyen dolog ez? Hát, kérem: szuper, felemelő, boldogságos, örömteli, mosolyt arcra csaló, szeretetteljes (...). Hálás vagyok a rokonaimért, a családomért, nem cserélem le őket az e-naplóra és a virtuális világra. Az élet ideát van.  

(Bejegyzés este vagy holnap.)

Változások

Bizony, ez nagyon igaz. Régebben is tudtam, csak foggal-körömmel tiltakoztam a változás ellen. Akkor is, amikor nem voltam jó helyen/helyzetben.

Képes voltam beleragadni minden rosszba, csak azért, mert rettegtem a változástól, akkor meg már a rossz is jó volt, abba kapaszkodtam csukott szemmel, csukott szívvel, csukott aggyal.

Bármit, értsd: BÁRMIT megtettem volna azért, hogy szeressenek, hogy elfogadjanak. (Csináltam is rengeteg hülyeséget.) Még nem tudtam, hogy a szeretetnek nincs mértékegysége, és hogy a szeretet az a dolog, amihez nem kell megfelelnem. Senkinek. Jó akartam lenni, azt akartam, hogy hibátlan legyek, tökéletes. Pedig ilyen nem létezik. Évtizedekig kergettem egy ábrándot, mindig csak egyre jobb akartam lenni, miközben egyre távolabb kerültem önmagamtól. Dr S. volt az, aki felnyitotta a szemem. Általa fedeztem fel, hogy nem JÓnak, hanem jóL kell lennem. Mert csak így lehetek önmagam. Hiszen vagyok, aki vagyok, és ez így van jól. Nem kell valakivé válnom, hiszen már vagyok valaki. Főleg nem kell mások által kívánt valakivé válnom. Anno olyan mértékben jó akartam lenni, hogy minden más fontosabb volt a saját dolgomnál, mindenki más is fontosabb volt saját magamnál. Olyannyira, hogy négy éve egyszerűen hirtelen teljesen elvesztem, elvesztettem az önmagamhoz kötött fonalat, elvágtam a lényem köldökzsinórját és már csak a fizikai testem létezett, minden más szertefoszlott.

Ilyen állapotból tornáztam, építettem fel magam újra. Folyamatosan keresem a kapcsolatot önmagammal, Istennel/Sorssal/Univerzummal/Forrásenergiával, nevezze mindenki kedve szerint. Hiszek abban, hogy ha jóL vagyok, akkor a világom is jól alakul.

A napokban újraolvastam a blogom nagy részét. Sokat nevettem, volt, hogy potyogtak a könnyeim, de azt vettem észre, hogy kedvelem ezt a csajt, aki a blogot írja. Őszinte, nyitott, fura a humora, de nagyon vicces tud lenni, jó ötletei vannak, néhány egész szép fotót is készített, szereti az életet, pozitív beállítottságú, jókat főz... Néha lassú a felfogása, de céltudatos, kitartó, motiváló, segítőkész. Csinos, lefogyott és tartja a súlyát, sok dolog érdekli... Nemhogy kedvelem, de csodálom és szeretem ezt a csajt. Azt hiszem, felveszem vele a kapcsolatot, mert szívesen lennék a barátnője! 😉 (Néhány éve hallottam egy előadásban, hogy annyira kell(ene) szeretnünk önmagunkat, hogy szinte szerelmesnek kell(ene) lennünk önmagunkba. Akkor ezt hülyeségnek és totális lehetetlenségnek tartottam, ma pedig már értem.)

Korábban önző viselkedésnek tartottam, ha nem mások érdekeit néztem először, hanem a magamét. És képes voltam ragaszkodni a rossz, megalázó szituációkhoz csak azért, hogy ne tűnjek önzőnek. Nem szóltam, nem mozdultam, csak magamban sírtam és rettegtem a holnaptól, és görcsösen még jobb akartam lenni, még inkább szerettem volna megfelelni. 

Hogy ki mit gondol rólam, az nem az én gondom. Nem más véleményével kell törődni. Sokat kell még ebben fejlődnöm, de egész jól megy már az élet sok területén, hogy ha valami nem jó, ha valahol nem érzem jól magam, akkor nem ragadok benne az adott helyzetben. Kell hozzá bátorság, kell tenni érte, de sok dolgon igenis lehet (sőt néha kell) változtatni. Egészen egyszerűen azért, hogy jóL érezzem magam a saját bőrömben. Négy éve "dobál" az élet ide-oda, kapom sorra a pofonokat (=leckéket), de azt érzem, hogy mégis a saját utamon vagyok. Vannak "mellélépések", akadnak "vakvágányok", de szerintem ez nem azt jelenti, hogy nem a jó úton, nem a saját utamon járnék.

Most már biztosan tűkön ülsz és azt mondod, jaj, ez a sok rizsa, csak a blabla meg a maszlag, de mi történt?? Mi az a változás?? Hát, kérlek, 2018 az az év, amikor számomra egy hatalmas lecke adódott: megtanulni a türelmet. Türelmesnek lenni, nyugodtan várni, mert sajnos nem mindig működik az azonnali megvalósulás elve. Ami bennem változott, azt leírtam. Ami pedig konkrétan az életemben, arról csak leghamarabb szerdán írhatok. Tudom, hogy addig még várni kell, de azt is tudom, hogy ez most így van jól. 😊

Kellenek ünnepek. 

Kell lehetőség az ünneplésre (most P. névnapja volt), a találkozásra. 

Kell időt szánni az ismerősökre, a családra, a barátokra. 

Jó néha kiszállni a mókuskerékből. 

Jó, még ha csak egy-két órára is. 

Jó ünnep kapcsán vagy egyszerűen csak úgy összeülni.

Jó csak úgy spontán beszélgetni az élet apró-cseprő és nagyobb dolgairól is.

Jó nem mindig otthon lenni.

(A Tüskebár Mohácson egy nagyon cuki hely.)

Jó a napi bosszúságok után lazítani, kikapcsolni.

Jó, hogy van, aki meghallgat.

Jó, hogy vannak, akiket hallgathatok.

Kellenek az ünnepek.

Kell lehetőség ünnepelni, találkozni.

Nagyon jó néha kiszállni a mókuskerékből.

Hogy aztán holnap könnyebben menjen tovább a verkli.

Sokadjára kezdtem újra ezt a bejegyzést. Aztán oda lyukadtam ki, hogy nem szeretnék negatívumról írni és ilyesmikre gondolni; nem szeretnék véleményt alkotni; semmiképp nem szeretnék ítélkezni. Inkább a magam dolgával foglalkozni.

Nagyon sokat gondoltam a thai barlangban rekedt gyerekekre. Szívből kívánom, hogy épségben kijussanak.

Habár egy hete -elvileg- szabadságon vagyok, még nem pihentem -meg közben dolgozom is-, és ez még egy darabig így is lesz. De ennek most így kell történnie valószínűleg, igyekszem türelmesnek lenni és tenni a dolgom a jövőbeni változás reményében.

Jó nekem

Szokványos napnak indult. Elkészültem, munkába indultam. 

Az utcából nem tudtam kikanyarodni a főútra, mert lezárták. Sebaj, irány a városon keresztül.

Az uszoda utcájánál sorompó. A szokásos egy vagonos kis sárga csühögő. Nem kellett sokat várni, hamar felhúzták a sorompót.

A Budapesti úton utolértem egy traktort. Teljesen egyenes az az út, sehol egy szembejövő, előzni kezdtem. Pontosan a traktor mellett voltam, amikor balról, egy kis bejáróból kikanyarodott velem szemben egy teherautó. Szinte fizikai képtelenség volt, de egy fura szögben "bebújtam" a két teherautó közé és elkerültem a frontális ütközést. Őrangyalaim ott voltak, tudom.

Véméndig üres volt az út, aztán a kanyargós hegyi szakaszon utolértem egy két kombájnt kísérő teherautót. Másodikban csordogáltam utánuk. Felhangosítottam a rádiót és énekeltem, és közben az erdőt, a csodás fényeket és az út menti vadnövényeket figyeltem. Eddig észre sem vettem, mennyi búzavirág bólogat nekem az árokparton.

Egy kisteherautó sietett, beengedtem magam elé. Többször próbálta megelőzni a kombájnokat, de ezen az útszakaszon ez nem egyszerű. Nem csoda, hogy utánam is már a kocsisor végét sem lehetett látni. Az egyik kísérleténél nem tudott lehúzódni a kombájn, így viszont az előzőnek csak fél sávja maradt, hát lelassítottam és beengedtem vissza, magam elé. Nem sokkal a cél előtt aztán kiálltak a mezőgazdasági gépek a szántóföldre és haladhattunk a saját tempónkban.

M. még reggel telefonált: meghívott ebédre. Persze nemet mondtam. Aztán arra gondoltam: miért mondok nagyon gyakran még jó dolgokra is nemet? Visszahívtam és elfogadtam az ajánlatát.

Velővel töltött húst kértem. Most bundázva hozták. Szerencsére tökéletesen le lehetett venni a húsról. Átsuhant az agyamon, hogy mennyire nem szeretek ételt a tányéron hagyni. Ekkor jelent meg a fekete cica. Adtam neki egy darab panírt: megette. Aztán jött egy másik macskosz is. A bunda pedig az utolsó morzsáig elfogyott.

A bokám még mindig sajog, tapasz nélkül egyáltalán nem bírom, bár lassacskán javul. Holnap délután mutatom meg Dávidnak, nagyon örülök, hogy vasárnap kértem időpontot és három napra rá már mehetek is hozzá.

Idén talán először érzem úgy, hogy jó nekem.

Maradok a kaptafánál

Találtam egy cikket, ami a "divatdiétákat" vizsgálja. (Teljes cikk itt.) Csak az elejét olvastam el.

"A zsírdús diéták:

E diéta típusok jellemzői, hogy a zsiradékban gazdag ételeket és élelmiszereket részesítik előnyben a radikális szénhidrát megszorítás mellett. Az étrend napi 55-65%- ban tartalmaz zsiradékot, míg szénhidrátot körülbelül 20%-ban, amely az egészséges táplálkozás irányelvei alapján nagyon alacsony. A hosszú távú szénhidrát megszorítás megbetegedéshez vezethet, mivel elengedhetetlen a megfelelő agyi működéshez és az energiatermeléshez. Ha a szervezetünk nem részesül megfelelő szénhidrát ellátásban, akkor a szükséges energiát a saját zsírtartalékaiból kell előállítania. A felhasználás során a zsírokból ketonok keletkeznek, amelyek a vérben felhalmozódva ketózist váltanak ki. Ez gondolkodászavarhoz, levertséghez, csontbetegséghez, valamint veseproblémához vezethet. Az alacsony szénhidrát tartalom mellett a rostfogyasztás sem kielégítő, amely felveti a bélrendszeri daganatok kialakulásának az esélyét.

A trigliceridek nem csak a táplálékkal felvett zsírok, hanem a testünket alkotó zsírszövetek alkotórészei is. A szervezetünkre a legkedvezőtlenebb hatással a telített zsírsavak vannak, melyeknek a hosszú távú fogyasztása II-es típusú cukorbetegséghez és a máj elzsírosodásához vezethet. A túlzott telített zsírsav bevitel a hypertriglyceridaemia és a hypercholeszterinaemia rizikó faktora is. A magas triglicerid és koleszterin szint egyaránt hozzájárulhat az érelmeszesedés, szív- és érrendszeri betegségek, valamit a metabolikus szindróma kialakulásához. A magas triglicerid szint nagy kockázatot jelenet a hasnyálmirigy gyulladás kifejlődésében.

A kúra által elért esetleges súlycsökkenést az váltja ki, hogy rövidtávon a testünkből több víz csökkent, mint zsír."

Nem szeretnék vitába szállni senkivel, mindig is az volt a véleményem, hogy mindenki úgy él, ahogy akar, mindenki úgy étkezzen, ahogy szeretne, mindenki egye azt, ami számára a legjobb. A cikk íróját ismerem az internetről, szuper edzés videói vannak, a blogon is írtam róla motivációt. Ez a pár sorom nem ellene szól.

Jómagam azért nem írok "szakcikkeket", mert nem vagyok szakember. Sem orvos, sem dietetikus. Csupán a saját tapasztalataimról írok. Viszont nem írok arról, amiről keveset tudok, amiről nincs tapasztalatom, mert akkor ilyesmi bekezdések születnének. Az egy dolog, hogy az aláhúzott mondatok nyelvtani helytelenségük miatt értelmetlenek. De hogy például ketogén étrendben a rostfogyasztás sem kielégítő? És már megint a koleszterin...? Nem linkelem be a tökéletes laboreredményemet. ;)

Nem is konkrétan erről a cikkről van szó, hanem ennek az olvasása kapcsán jutott eszembe, hogy az interneten, tévében, újságokban (...) található információkat -mindegy, milyen témáról van szó- alaposan meg kell szűrni. És nem árt utánajárni, kutatni, mélyebbre ásni. Esetleg olyas valakivel felvenni a kapcsolatot, akinek tapasztalata van az adott dologban, aki kutatott a témában, aki érdemben hozzá tud szólni. Én pedig suszter vagyok, továbbra is maradok a kaptafánál.

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Csak egy kép (?)

Rengeteg tapasztalat kellett ahhoz, hogy örülni tudjak annak, amit ezen a képen látok. Látszólag ez egy kis reggeli, kávé, kenyér. Ám több is van itt, amiért hálás lehetek: fedél van a fejem felett. Van konyhám, ahol van áram, amivel megsüthettem azt a kenyeret, ami jó nekem. Volt pénzem, amiből megvehettem az alapanyagokat és most került bele kókuszliszt is, amit A. küldött. Anyu is itt van a képen, az ő kertjéből való a paprika. A kávéban benne van H. kedvessége, tőle kaptam Sitzendorfban. A bögrében S., volt munkaadóm figyelmessége, egyik szülinapomra ajándékozta Knittelfeldben. A papírtányért K-től kaptam. Langyosak a radiátorok, tehát ma sem fogok fázni és ki fogom tudni fizetni a fűtésszámlát. 

Sokszor egyértelműnek vesszük bizonyos dolgok létezését. És csak akkor döbbenünk rá, hogy semmi nem egyértelmű, amikor érezzük a hiányát. Ekkor jövünk rá, milyen jó nekünk, ha telik reggelire, ha nem kell a parkolóban, az autóban éjszakázni, ha nem kell fázni, ha mosolyogni tudunk egy hűvös, nyirkos, szürke őszi reggelen is.

Köszönöm!

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Mi kell a futáshoz?

"Mi kell a futáshoz?" 

Nem árt egy sport melltartó és ha rendszeresen futsz, egy futócipő. Nem a márka, a szín és a trendiség az, ami előrevisz. Hanem a szíved. Én ma egy ezer (pontosan nyolc) éves, no name szabadidő ruhában mentem le reggel. Kényelmes, szabad mozgásteret enged, kellően meleg az öt-hat fokban. Nem voltam talpig rózsaszín, nem virított rajtam semmiféle divatos felirat, a futócipőm is a régi, szakadt, ragasztott talpú. A futás nekem nem erről szól. Hanem a végtelen szabadságról, a hatalmas szerencséről (mert hogy van két erős lábam, egészséges vagyok), a kikapcsol(ód)ásról, a mosolyról. Ha szeretsz futni, gyalogolni, kint lenni, kapj magadra valami kényelmeset és menj! Érezd jól magad, minden másra ott a Master Card.

Facebook oldal: Boszorkánykonyha

Szombat - helyzetjelentés

Semmi extra a helyzetjelentés, csak rögzítem magamnak, hogy kb fél év magyarországi lét alatt mi a pálya. Lehet, hogy kusza leszek, de ezzel legalább nem vagyok egyedül:

Itthonlét: imádom. Bővebben: nagyon szeretem. Még szószátyárabban: egészen odavagyok érte. Akkor kelni, amikor akarok (ha nincs munkanap), akkor aludni menni, amikor akarok (ha másnap nincs munka), zenét hallgatni, énekelni, táncolni, futni menni (...), ha kedvem tartja, besétálni a munkahelyemre, ismerősök és mások között lenni (...), no és Mohácson. Majdnem napi szinten találkozni azokkal, akiket kedvelek, szeretek... Nem folytatom. Isteni!

Anyagiak: Nem eresztem bő lére, ami nincs, arról nem érdemes beszélni. Minuszban lenni katasztrófa, most már a nulláról átbillentem a plusszos oldalra, ehhez iszonyatosan kemény spórolás társul (vízzel, villannyal, benzinnel, élelemmel...). Hozzászoktam, nem katasztrófa.

Sport: Egész évben rendszeresen megy a futás-gyaloglás. Nekem ez hobbi, energiatöltés, boldogság. Emellett, amit edzésnek szoktam hívni, az gyakorlatilag nincs. A futással viszont jól állok, már 800 km-nél is kevesebb van vissza a 2016-ból.

Táplálkozás: Nagyon-nagyon kevés jut élelemre. Feltankolni anyu szokott a kertjükből, zöldséggel, gyümölccsel, és fagyasztott és kész kajákkal, laktózmentes tejjel (a kávémba), egyebekkel; M. szokott menüztetni. Amúgy csakis a boltok akciós pultjaiból vásárolok, a közeli lejáratú termékekből, abból is a legolcsóbbakat. Főtt étel kb. heti egyszer, amúgy leginkább kalács, mert ez három részre osztva, négy-négy szeletjével kiad egy napi kaját, és így megvan az egész 300 Ft-ból. Vajjal-tejeskávéval nagyon finom. Vagy ugyanígy az akciós kenyér vajjal-paprikával, munkába parizerrel, akciós sajttal. Persze: éhes vagyok tőle, fáj a hasam, rendszertelen az emésztésem, kiütéseim vannak, máskor hasmenésem, szénhidrát-sokk... Smafu. Van étel a gyomromban, tudok dolgozni, futni... És azért ha lassan is, de javul a helyzet.

Kinézet: Teljesen átlagosnak látom magam. 41 éves vagyok, anyagi források hiányával, külön edzés nélkül, sokat dolgozva, carul kajálva. Ma direkt megmértem magam, 62 kiló vagyok, a normál tartomány felső része ez a BMI táblázat szerint. Plötyi vagyok (sok futás, semmi súlyzózás), kicsit zsírosodtam, de a ruháim jók, jól megvagyok a tükörképemmel és a testemben.

Lélek: Kemény leckéket kapok, de legtöbbször nem esek kétségbe, hanem azonnal keresem a megoldást. Sok dologban még mindig egy helyben toporgok, más dolgokban sokat erősödtem. Szeretem az életemet úgy, ahogy van, rengeteg mindenért lehetek hálás, napi szinten történnek kisebb csodák, kisebb-nagyobb örömök érnek, egyre több régi, rossz berögződés alakul át bennem élhetővé.

Munka: Van munkám. Szeretem a felszolgálást-pultozást, rengeteg sikerélményem van, folyamatosan tanulok, fejlődök. Szuper dolog ennyiféle ember között lenni. Testileg-lelkileg erősít.

  

  

A szervezetem nem fogja már sokáig bírni ezt a roppant egészségtelen táplálkozást, a fizikumomra pedig nagyon ráfér egy kis erősödés. Ezért már sok-sok hete terveztem, hogy viszek egy kis rendszerességet, tudatosságot a mindennapjaimba. Ma kerestem egy nagyon egyszerű, betartható edzéstervecskét, egyelőre csak amolyan átmozgatót, és mellé egy hétre előre felskicceltem egy étkezési tervecskét. Az anyagiak még nagyon beleszólnak, de legalább a vacsora-szénhidrátot próbálom lecserélni értelmesebb ételekre. A "napirenden" is módosítottam, például a lefekvés időpontján, azt előrehoztam. Mert képes vagyok éjjelig olvasni, aztán reggel nem tudom, mi bajom. És nem mindig vicces, amikor reggelente kapkodok a kajakészítéssel vagy nem találom a zoknimat, a dolgozós pólómat, mert mindent szanaszét hagyok, vagy mert elszúrom az időt a neten való olvasgatással és rohanhatok, hogy el ne késsek a munkából.

Egy biztos: az esti "Tíz dolog" eddig is volt és marad fixen. Egyszer majd leírom, mi ez. Mert jó nagyon.

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

...

Feküdtem. A kórházi köpeny mellett hevert a takaró, amikor bejött az orvos. Leült mellém az ágy szélére. Csönd volt, csak a szoba sárgás falán játszottak a kintről beszűrődő napsugarak. Gyors vizsgálat volt, fájdalommentes, nem is igazán értettem, miért volt szükséges, de hát biztos, ami biztos. A kézfejemre fektette a tenyerét. Hűvös volt, de nem kellemetlen. Komoly, de barátságos arccal annyit mondott: egy hónapom van hátra. Ha azonnal megoperálnak és vállalom utána a besugárzást, talán egy-két héttel tovább élhetek. Nyugodtan rámosolyogtam. Kezemet kihúztam a tenyere alól, majd az ő kézfejére tettem. "Értem, köszönöm"- mondtam. "Hazamegyek. Minden jót." - felöltöztem és hazasétáltam. Egy hónap... Nyugodtan konstatáltam, hogy hát akkor ennyi. Senkinek nem szóltam, másnap is bementem dolgozni. Látszólag semmi nem változott, viszont én tudtam, hogy nagyon kevés időm van mindarra, amit ebben a fizikai, földi létben meg kell oldanom.

elrendez
őszinte
felhív
nem tűr
kimond
bátor
nem fél
nem agyal
mosolyog
meglátogat

A negyedik hét kezdődött, amikor hívtak a kórházból. Elcserélték a leleteket, a szobatársam halálos beteg, én makk egészséges vagyok...

Egyetlen percig sem bántam, hogy a három hét alatt elrendeztem a dolgaimat, őszinte voltam magamhoz és másokhoz, felhívtam a rég nem látott ismerősöket, nem tűrtem el, ha méltánytalanul bántak velem, kimondtam, amit érzek és gondolok, bátor voltam, nem félelemből cselekedtem, nem agyaltam, hanem mosolyogtam, meglátogattam a rokonokat. Valami új kezdődött el.

És ekkor megszólalt a vekker...

Szerda

Vannak helyzetek, amikkel nem tudok mit kezdeni. Benne találom magam szituációkban, amikben szörnyen érzem magam. Rossz, de elmúlik. Majd jön egy újabb, pontosan ugyanolyan szituáció. Megint ledermedek, nem értem, de nem tudom, mit tehetnék, hát elmúlik. Egy-két nap múlva megint csak pontosan ugyanaz a helyzet, a reakcióm is pontosan ugyanaz. És ez megy napról-napra, tudom, hogy nekem kell valamit változtatnom, de nem tudom, mit, hogyan, pedig a helyzet lassan felőröl. Beszélni erről? Egy-két emberrel tudok. Kívülről is ugyanaz a konklúzió: nekem kell(ene) máshogy reagálnom, gyakorlatilag mindegy, hogyan, de máshogy, mert így napi szinten jön ugyanez a szitu, valószínű egészen addig, amíg meg nem oldom...

Nem szeretek magamról beszélni, a problémáimról főleg nem. M-nak, A-nak, a húgomnak néha elmondok néhány dolgot, de nekik is van épp elég bajuk, igazából nem szeretném őket még a magaméval is terhelni. Ezért is volt nagyon nehéz anno rávennem magam, hogy elmenjek pszichológushoz. Ezért volt kegyetlenül nehéz Dr S-nél, ahol alap volt, hogy mindent elmondjak magamról, hiszen enélkül nem lett volna értelme ott lennem. 

Dr S. nagyon sokszor eszembe jut. És sokszor gondolok arra, milyen jó volna vele néhány dolgot megbeszélni. Aztán látom magam előtt és hallom, mit kérdezne, ha beszélnék vele. És van úgy, hogy ilyenkor már tudom is a választ.

Régen volt már, amikor "terápiára" jártam. Amikor irtózatosan magam alatt voltam. Amikor nem is léteztem már. Abban az időben nem voltam jelen a saját életemben, kellett egy külső mentőöv, hogy ki merjem dugni a fejem a saját mocsaramból. Manapság is megélek nagyon mély napokat. Átsuhan ilyenkor a gondolat az agyamon, hogy a legjobb lenne elbújni, a sötét szobába menekülni, a paplan alá és ki se jönni onnan soha többé. De nem választom ezt az utat. Többször van, hogy pityergek. Hogy sírdogálok. Vagy hogy nem is tudom abbahagyni a sírást egy ideig. De ilyenkor elmegyek sétálni vagy futni, rám mesésen gyógyító hatással van a természet, a levegő, a mozgás, a csönd. És az alvás is.

Jönnie kellene a kajafotóknak, ha a blog eddigi történetét nézem. Nincs. Tegnap sem volt. Mert most nem fontos. Van mit ennem, mindenki látta már a vajas-paprikás kenyereimet... Talán ez az adag kenyérke lesz egy ideig az utolsó, vagy utolsó előtti, elfogy az alapanyag. Nem is baj, minden változik, biztosan jó lesz ez így.

Az előző munkahelyem katasztrofális fizetése után most valamivel többet keresek (még mindig nem érem el a minimálbért, alkalmi munkavállalóként havi 15 napot dolgozhatok, akkor is csak négy órában vagyok bejelentve, így fizetem magam után a havi 7050 Ft TB-t is). Így csurran-cseppen egy-két luxus dologra is, például megcsináltathattam a biciklimet (gumicsere, már nem lehetett felpumpálni az elsőt). Már nem számolgatom kétségbeesetten naponta, hogy mennyire nem jövök ki a pénzből. Legyen a csekkekre, aztán pont. A többi majd megoldódik. (Hozzá kell tegyem: a kemény spórolásnak azért megvan az eredménye: három számlán is ezer forint.) Eljutottam arra a szintre, hogy már nem zavar, hogy kikerültem a fogyasztói társadalom bűvköréből. Nekem már nem nyújt élvezetet a shopping, egyre kevésbé vágyom fölösleges dolgokra, harmincadik pólóra, ötödik cipőre... De krőzusnak fogom érezni magam, ha újra telni fog (normális, tápanyaggal rendelkező) élelmiszerre. Hamarosan így lesz, tudom.

R: 2 vajas-paprikás kenyér fele, fél keto kávé
E: a reggeli másik fele, keto kávé (munkahelyen)
V: 3 töltött paprika (köszönöm!), a reggeli kávé maradéka

Mozgás: 9.8km

És hogy ez mi? Nem spanyolviasz, holnap megmutatom.

Facebook oldal: Boszorkánykonyha

Megjegyzéses

Tudom, milyen a mélyben lenni. Tudom, milyen fuldokolnia az embernek a saját mocsarában, tudom, milyen érzés tele lenni kételyekkel, keresni a hatalmas miértekre a nem létező válaszokat, levegő után kapkodni az oxigénsátorban, elveszettnek lenni, kilátástalannak, sötétnek látni mindent, elvesztve a jelent és a jövőt. Tudom, milyen azt érezni, hogy ez egy hatalmas fekete lyuk, ami beszippantott. Tudom, milyen érzés ilyenkor bezárkózni a szobába, bebújni a paplan alá a sötétben, miközben az ember villám gyorsasággal kegyetlen kemény páncélt épít maga köré, amiben senki nem bánthatja és amivel megvédheti magát önmagától is. Tudom, milyen, amikor a külvilág csiklandozni kezdi ezt a védrendszert, aztán egyre hangosabban dörömbölnek rajta puszta segítő szándékkal, de ezzel csak annyit érnek el, hogy az ember tovább erősíti a bástyákat, belülről. Tudom, milyen napokon, heteken, hónapokon át csak sírni egészen addig, amíg elfogynak a könnyek és az élet már csak arról szól, hogy megpróbálsz lélegezni. És amikor teleszívtad a tüdődet levegővel, eldöntheted, hogy így maradsz vagy kikászálódsz a saját gödrödből. Sőt azt is eldöntöd: egyedül teszed-e vagy segítséget kérsz. Én anno kértem. És Dr S-sel való közös munkánkkal, a kérdései segítségével lassan elkezdtem megtanulni, megismerni önmagamat.

Nem egy és nem kettő -virtuális és személyes- ismerősöm fordult hozzám ezzel kapcsolatos kérdéseivel. Azért hozzám, mert vagy szemtől szemben ismerik a történetemet, vagy olvasták a blogon és bátornak találtak, amiért nyíltan vállaltam-vállalom ember mivoltomat, a hibáimat, a gyengeségeimet. Nem tudok tanácsot adni, csak a kérdésekre válaszolni a saját aspektusomból. Hiszen ezt a harcot csak egyedül lehet megvívni, még ha egy időre orvosi (baráti, gyógyszeres, spirituális...) segítséget veszünk is igénybe, a mocsár mindenkinek a sajátja, nem egy társadalmi, össznépi esemény, hanem kemény magánügy. Az egyénen múlik, mit kezd a "fekete lyuk-szindrómával", a kemény élethelyzettel. Hogy tanul-e belőle, megtanulja-e a leckét és hogyan dugja ki a fejét az ingoványból, majd lép ki a szilárd talajra. 

Számomra óriási plusz energia, engem is feltölt, épít, ha -bármiben- segíthetek másoknak. Mindig szívesen tettem, ezután is így lesz. És most eljött az ideje, hogy magamnak is segítsek. Mert habár sok mindenben jó az irány, van jó néhány dolog, amiben változtatnom kell. Ahhoz, hogy jelenlegi helyzetemben ezt ilyen nyugodtan tudjam szemlélni, kellett az a bizonyos mélység, túl kellett élnem a saját, lehúzó ingoványomat. Gondolok mindazokra, akikről tudom, hogy gondjuk van, és mivel csakis saját magatok tudtok kimászni a gödrötökből, máshogy most nem segíthetek: küldök egy virtuális nagy ölelést.

Facebook oldal: Boszorkánykonyha

Egy üzenet margójára

„Az a kép, amit este felraktál, kiverte a biztosítékot. Egyidősek vagyunk, mindketten egyedül élünk, nagyon hasonló az életünk. Aztán mégsem. Mert te mindent elérsz, amit akarsz, én meg vagyok a rakás szerencsétlenség. Kövér, csúnya, mindig egyedül. Le akartam fogyni, akkor találtam meg a blogodat. De nem megy. Közben te jól nézel ki, egyre szebb vagy, mosolyogsz… Nekem semmi nem sikerül. Nem tudom, te hogyan csinálod. De én már nem bírom, hogy tovább olvassalak. Leiratkozom. „"

Ez volt a fotó. Retrica alkalmazás, nincs retus, csak levágtam a hajam mellől a párnát a képről.

Ez is akkor készült, szintén Retrica, itt már látszanak a szarkalábaim, mivel alapozóm nincs, de szeretem is ezeket a ráncokat, mert leginkább nevetőráncok és én imádok nevetni (akkor is, ha állítólag hízlal). Sőt a képen látszik az is, hogy már nem ártana hajat mosni, ott van rajtam a nyolc éves, agyonmosott pólóm, alatta a béna párducmintás pántos melltartóm, amit anno akciósan vettem, a mintája nem tetszett (a többi része amúgy szürke), de pamut, a legkényelmesebb melltartóm, amióta csak hordok ilyesmit.

A fotó az albérletemben készült. Nincs saját lakásom, se bútorom, csak egyetlen székem a nagypapámtól és egy autóm. Ez a vagyonom. Munkanélküli vagyok. Egyedül élek. Asztmás vagyok. Kegyetlenül rossz fog-géneket örököltem. És most gondolkodtam, milyen negatívumokat tudnék még leírni az életemről, de elég ennyi is ahhoz, amit mondani szeretnék.

Nem ideális az életem. Vannak, akik nálam sokkal jobban/szebben/könnyebben/színesebben élnek és vannak, akik boldogok lennének, ha lenne fedél a fejük felett vagy ha lenne egy székük meg egy autójuk; esetleg ha "csak" asztmájuk lenne. Ilyen az életem. Hol fent, hol lent, hol vidámabb, hol szomorúbb, hol szürke, hol színes. Elfogadom. És így szeretem.  És nem hasonlítgatom össze másokéval, mert annak semmi értelme.

A fenti üzenet írója jó úton jár. Eljutott oda, hogy nem bírja látni, hogy más eléri azt, amit ő szeretne. Ha tényleg hasonlítunk, akkor itt üzenem neki -ha még olvas-, hogy anno én is így kezdtem: mindig olyan akartam lenni, mint valaki más, de ugye ez badarság. Én sem tudtam már nézni mások mosolyát, sikereit, mert megkeseredett voltam, türelmetlen. Ebből aztán egy kis "nemérdekelsemmi" szünet után jött az igazi elhatározás (ekkortájt kezdtem írni a blogot is) és sok-sok felismerés, sikerek és kudarcok, és annak felismerése és elfogadása, hogy én én vagyok, hogy minden változik és ez így van jól. Nem kis utat tettem meg mostanáig, sok dologban sokat haladtam, másokban van még mit tanulnom/fejlődnöm, de az számomra nagyon nagy bölcsesség, hogy semmi értelme annak, hogy bárkivel is összehasonlítsam magam, a kinézetem, az élményeimet, az alakomat, az életemet. Mert az csak megbetegít.

Nem ragozom tovább, a tekintetemet egyre jobban húzza az ablak, azon túl ugyanis süt a nap és mesésen beragyogja az éledező lakótelepet. És hamarosan kihűl a meglepi süti egy ismerősnek, amit még ma délelőtt átadok és tudom, hogy örülni fog neki. Az élet(em) tele van apró szépségekkel/csodákkal, hát már hogy ne mosolyognék!

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

2016/11. heti étkezés+mozgás összefoglaló

- Idén ez az első egész hetes összefoglaló.
- Recept/részletek a ferdén szedett, színes, aláhúzott linkre kattintva.
- Összegzés a bejegyzés végén.

Hétfő:
Mozgás: 45 perc steppad
Étek (nagyjából paleo):
R: 1 alma, 1 banán
T: gránátalmalé
E: zöldség krémleves, kenyér
U1: alma, sajt
U2: narancs, diákcsemege, sajt
V: tea az Irish Pubban a fiúkkal

Kedd:

Étel	Mozgás
R: 1 banán, 1 alma	R: Les Mills Pump challenge (8kg)
E: zöldség krémleves, kenyér	Du: Péntek Enikő Light kardio
U1: gránátalmalé
U2: mogyoró
V: vajon párolt zöldség sajttal

Szerda:

Étel	Mozgás
R: 2 kakaós piskóta, keto kávé	R: 6 km futás
E: zöldség krémleves, sült szalonna, saláta	Du: 5 km séta
V: szotyi

Csütörtök:

Étel	Mozgás
R: 2 vajas kakaós piskóta, keto kávé	R: Les Mills Pump challenge (10 kg)
E: borsóleves, sült krumpli, baconös hús, savanyúság, vaníliás papucs	Cardio videó
V: -

Péntek:

Étel	Mozgás
R: 2 piskóta, keto kávé	De.: 5.4 km tempós séta futás intervallokkal
E: borsóleves, sült krumpli, savanyú, mogyoró, csokihab	Kora este: 3 km laza séta
V: 2 szelet sajt

Szombat:

Étel	Mozgás
R: 2 vajas-paprikás saját kenyér, keto kávé	Reggel: 3.5 km futás (magas térdemelés intervallumokkal)
E: sajtos (csicseriborsó) tészta
V: mogyoró

Vasárnap:

Étkezés	Mozgás
R: 2 vajas-paprikás saját kenyér, keto kávé, fél alma	Reggel: Les Mills Pump challenge (12 kg) és 5 km futás
E: rántotta (2 tojás, 4 szelet sonka, 2 szelet sajt, 2 ek sertészsír), cékla	Délután 3.3 km séta
V: 1 tojás, 2 ek kókuszzsír, saláta

Összegzés:

- 2016 számomra csodásan indult. Új munkahely, lottónyeremény, régóta áhított repülés (négyszer!), kimásztam az anyagi gödörből. Az új munka aztán 2x3 hétre korlátozódott és ott be is fejeztem: végletekig kimerítő, alvás és szabadidő nélküli, hazugságokkal teli dolog volt, egy konkrét túlélőtábor. Élni sem volt erőm, nem hogy figyelni a kajára és mozogni. Még a múlt héten, sőt ennek a hétnek az elején is viseltem a következményeit: próbáltam magam kipihenni.

- Ezen a héten fejben keményen összeszedtem magam, nekiálltam újra rendszeresen mozogni. Az evés nem jött össze. Sok volt a na ezt még megengedem magamnak, sok volt a nass, a mogyoró. De szombaton ezt is megbeszéltem magammal, vasárnap már minden rendben volt.

Étkezés	Mozgás
No komment.	Vállveregetés: -          14 km futás -          16 km séta -          3 súlyzós edzés -          2 kardio video

- A jövő hétre a kaja- és mozgásterv kész, semmi extra, csak egy darab papírra simán tollal felskiccelve. (Nálam, ha nincs terv, abból mindig káosz lesz.)

- Attól, hogy nem jött össze a kaja a héten (sem), én még jól érzem magam a bőrömben. Sok-sok év óta idén először nézek igazán szívesen tükörbe. Pedig volt ennél sokkal jobb formám is. Mégis büszke vagyok magamra, mert már nem vagyok kövér, nincs hájam, hanem teljesen normális, nőies az alakom. Az életem része a mozgás és a "máshogy" evés, ezek hozzám tartoznak. So am I.

- Ezt pedig épp most találtam Simon Szandra oldalán:

Facebook oldal: Boszorkánykonyha

Hétfő: emlékes doboz..., Magyarország 51.

Mozgás reggel (súlyzós):

 - bemelegítés

 - 20 széles guggolás

- 20 felhúzás

- 20 szűk guggolás

- 20 döntött törzsű evezés

 (4 kör)

- nyújtás. 

Délután:

- Mimi adventi mozgásnaptárának első 7 gyakorlata

- séta

Reggeli és vacsora: 2 vajas-paprikás kenyér

Ebéd: húsleves, húsgolyó, káposztasaláta, 1 sajtgolyó, mogyoró

Tegnap 'Boszi-Mikulás-Grincsként' ökörködtem, ma pedig valamiért régi emlékek jutottak eszembe... Azt mondják, ha ébren vagyunk és nem úgy élünk, ahogy kellene/lehetne, az árral szemben evezünk. Éjjel, ha alszunk, megszűnik ez az erőlködés. És minél inkább harcolunk azzal ébren, hogy a folyásiránnyal ellentétesen próbáljuk a csónakunkat mozgásban tartani, annál erősebb lesz az ár, annál gyorsabbnak érezzük az idő múlását. 51. napja vagyok itthon, de az egész bő két hétnek tűnik. Robog az idő. Ezek szerint megint görcsösen szorítom az evezőt...  Már nem tudom, hogyan, ma előkerült az emlékes dobozom. Először az óvodai mappám a múlt század hetvenes éveiből, aztán a többi. A verseim, a novellám, a mesék... Képes vagyok magam lebecsülni, kevésnek tartani, olyannak, aki szürke kisegér, akibe nem szorult túl sok tehetség, egy nőnek, akinek az pont jó, ha külföldre jár idős-beteg embereket ápolni. Állítom, hogy a családom, az ismerőseim sokkal többre tartanak, mint én magamat. Mindig adnak ötleteket, mihez kezdhetnék az életemmel, bátorítanak, de én kézzel-lábbal tiltakozom és kapásból mindenre kijelentem: "Á, én nem értek hozzá...", Tudom, hogy én arra képtelen vagyok...".

Előkerült ugye az emlékes dobozom. Az ovis rajzmappára emlékeztem, a másikra nem. Aztán ahogy nézegettük, simán emlékeztem mindenre. És a saját szememmel láttam, miket készítettem/írtam/rajzoltam/gépeltem/festettem/kottáztam... Tényleg hihetetlen, mert régóta tényként állapítom meg magamról, hogy egyáltalán nem tudok rajzolni, a főzésen, receptkitaláláson kívül máshoz egyáltalán nem konyítok, nincs bennem semmi különös...

Még gimis voltam, amikor egy általam nagyra tartott társam azt mondta nekem, hogy szerinte van bennem tehetség, csiszolni kell és akkor értékes lehet. Neki se hittem. A főiskolán egy csoporttársam elkérte a verseimet és mert jónak tartotta őket, beküldte egy versenyre. Volt, hogy ellógtam órákról, elkértem a portásnénitől a 101-es terem kulcsát, a tető alatt volt, ott szoktam fejtágítás helyett zongorázni. Ma megtaláltam a szerzeményeimet zongorára. Ahogy a kezemben fogtam, előjöttek az emlékek, amikor a 101-esben kottáztam őket.

Most kicsit összekavartam magam ezzel az egésszel. Olyasmi érzés, mintha egy sötét folyadékot kevergetnék egy átlátszó edényben és a gyors keverés miatt egyszer csak meglátnám a színes terítőt a kavargó folyadékban keletkezett "lyuk" alatt. Ezek szerint egy torz kép él magamban magamról. Jó, persze, nem vagyok művész, se zseni, de egy szürke egér nem biztos, hogy tud zongorázni, furulyázni, nem biztos, hogy tud egy archoz hasonlító arcot festeni, verseket, novellát, meséket írni, zongoradarabot alkotni és lekottázni, ja és már írtam egy könyvet is (Hedjesser deutsche Volkslieder)... Tuti, hogy nem véletlenül került elő az az emlékes doboz... 

Facebook oldal: Boszorkánykonyha