Néhány napja sejthető volt, hogy anyu lassan kiszáll a hullámvasútból. Hetek óta nem evett már, két napja nem ivott, volt vagy 30 kiló... Nem reagált semmire, a szemei opálosan a távolba révedtek, szája nyitva volt. 500 mikrogrammos tapasz volt rajta. A mellkasán, mert már csak ott volt keringés. A pulzusát alig tudtam a csuklóján tapintani, az eddig, a bordakosár alatt már kilátszó szívcsúcs is egyre gyengébben pulzált. A hospice nővér azt tanácsolta, ne őrizgessük anyut, negyed óránként nézzünk rá.
Tegnap délután lehúztam az ágyneműnket, amit a húgommal használtunk anyunál és kimostam. Visszatettem az órát a falra, amit akkor vettünk le, amikor a húgommal mindketten vigyáztunk anyura, beosztva az éjszakát, mert olyan hangosan ketyeg, hogy képtelenség volt tőle aludni.
Elmostam a kávéfőzőt.
Hazahoztam a hűtőből a romlandó dolgokat.
Alaposan kitakarítottam.
És bementem anyuhoz. Odahúztam az ágya mellé a széket. Megfogtam a kezét, simogattam a homlokát (azt nagyon szerette, nagyon megnyugtatta) és beszélgettünk. (Ő csak lélekben figyelt és szólt.) Elmondtam, mennyire hálás vagyok neki mindenért. Amiért a tőle telhető legtöbbet megtette a családjáért. Hogy csodás dajka volt az oviban sok évtizeden keresztül, a mai napig szeretettel emlékeznek rá a kollegái, a kis ovisai, akik sokan mamának szólították. Hogy csodálatos ember, segítőkész, kedves, gondoskodó, megértő, jó hallgatóság, remekül főz, családcentrikus (...). Elmondtam azt is, hogy tényleg terminátor, biztos vagyok benne, hogy a legeslegvégsőkig kitart és velem/velünk lesz ebben a földi létben. Hogy nagyon-nagyon szeretem, de ha úgy dönt, hogy nem szenved tovább és elfogadja a Jóisten vendégszeretetét, elengedem, megbirkózom majd a hiányával, és ha ő már odafönt lesz, én akkor is nagyon fogom szeretni, örökké, örökké, örökké. Azt is mondtam neki, hogy tudom, hogy fél, én is félek, mindkettőnknek nagyon új, nagyon más lesz, de ő bátor, erős, megbirkózik vele, és én is megoldom majd. Hogy a húgom is ott legyen velünk, bekapcsoltam a zenéjüket. Persze potyogtak a könnyeim, és anyu bal szeméből is legördült egy könnycsepp. Megköszöntem a szép élményeket, a nehézségeket, és azt is, hogy most az élete árán tanított nekem fontos dolgokat. Olyanokat, amiket egyébként talán soha nem tapasztaltam volna meg. Jó éjt kívántam, szép álmokat, puszit nyomtam a homlokára.
Éreztem, hogy nem kell hallgatnom másra. Követtem a szívem szavát és vele voltam. Valahol mélyen tudtam, hogy ez lesz az utolsó "beszélgetésünk". És azt is sejtettem, hogy másnap a naptár utolsó bejegyzése készül...
