Szenteste

Ez a szenteste más, mint bármelyik eddigi...

Anyu továbbra is mozdulatlanul fekszik. Nem kommunikál. Ha sokat rángatózik, adok neki morfiumot. Alig tudom már a kiszáradt bőrébe préselni a tűt. És közben a szívem darabkái tovább porladoznak...

Elővettem az ünnepi terítőt és az arany szélű tányérokat. Puha, száraz ronggyal áttöröltem a poharakat. Anyu biztosan így szeretné. M. átjött, hozta az általa főzött halászlevet, a sütit, forralt bort. Itt is köszönet érte.

Lassan jó éjt puszit nyomok anyu homlokára, újra elmondom neki, mennyire szeretjük, és  hogy elengedjük, menjen tovább az útján, itt minden rendben van és rendben lesz, aztán lefekszem aludni. Kegyetlen kimondani, de mást nem tehetek érte.

Vasárnap délután

Tegnap anyu megkérdezte, meddig volt kórházban.

Aztán kért egy szatyrot, mondta, miket rakjak bele. Csomagoltunk.

- Hová megyünk, anyu? - kérdeztem.

- Haza. -suttogta.

- Hova haza?

- Hőgyész haza. Mama is ott lesz, utána megy Gyönkre.

A szívem darabjai közül ilyenkor egy még apróbb szilánkokra törik. Miközben egyre tisztább a kép: minden okkal történik. Anyut három éve én kísértem végig a sugárkezelésen, albérletben laktam még, ahol saját szobája is lehetett ezalatt. Anyu már egy éves műtött volt, amikor az én műtétem után másokkal együtt segített nekem a felépülésben. Mami csak ezután lett demens, anyu ápolta is, amíg csak tudta, mami ezután került az otthonba tavaly. Anyu onnantól nem volt már jól. Mohácsra költözött Hőgyészről. Biztos vagyok benne, hogy azért, hogy most itt lehessünk vele.

Tegnap este tízkor aludt el, most másnap délután kettő. Alszik. Mozdulatlanul. Nem mindig reagál. Ha igen,kinyitja félig a szép, zöld szemét, amiből azt vélem látni, hogy tudja: nincs egyedül. Ilyenkor megsimogatom a homlokát, a fülébe súgom, hogy nagyon szeretjük, de menjen, ha mennie kell, itt minden rendben, mindent elintéztünk, elrendeztünk, mindenki jól van és jól is lesz.