Amióta anyu így van, irdatlan mennyiségű hívást bonyolítunk, írunk messengeren, sms-ben, video chatelünk... Már két hete is azt mondtam: kidobom a telefont, mert ez már tényleg sok. (Ráadásul nem tudom/tudjuk mindig felvenni, aztán elfelejtjük a visszahívást, ha anyu alszik, lehalkítjuk/némítjuk, majd elfelejtjük visszahangosítani...) Pedig óriási mázli, hogy van, mert teló/okosteló nélkül elvesznénk.
Ma otthon aludtam, a húgom volt éjjel anyuval. Anyu végigaludta az éjszakát, sőt... Nehezen volt ébreszthető, ha fel is ébredt, csak 1-2 percig volt "éber", aztán visszaaludt. A délelőtt nagy része is így telt.
Ebédet M. hozott (nagy köszönet itt is!).
Délután mosogatás, elpakolás, aztán hivatalos ügyek. Mivel anyu mami gyámja, de sajnos már nem sokáig, intézni kell a gyámváltást (ha valakinek van ebben tapasztalata, ne tartsa magában!), ehhez csináltam meg a "Kirendelt gondnok számadása és jelentése" nyomtatványt egy darabig, hozzá minden számlát, csekket összekerestem és -rendeztem, nem egyszerű mutatvány, bár anyu szépen összegyűjtött szinte mindent hozzá még amíg jól volt.
Kegyetlen, de muszáj a hivatalos dolgokat megbeszélni, előkeresni a fontos iratokat, hogy aztán ne kelljen mindenért az egész lakást átkutatni.
Roppant kimerítő a háztartásvezetés és munka mellett a minden perces figyelem. Nincs két egyforma nap, de még csak két egyforma óra sem. Minden tevékenység (mosdás, evés, gyógyszerezés...) mindig máshogy zajlik, főleg anyu állapotától függ. Nem lehet előre tervezni még egyetlen órára sem. Minden áldott nap új dolgok jönnek, minden áldott nap megoldandó problémák serege vágtat és falja fel mindenki energiáját. A szeretet az, ami ad egy kis erőt, az, hogy tudjuk: ennek most így kell lennie. Anyu is "vállalta" a betegséget, mi is azt, hogy itthon ápoljuk. Nem tudjuk, mennyi időnk van még, de amíg anyu itt van, mi is itt leszünk vele, mellette.
