Hazajöttem aludni. Csodálatos a kis karácsonyfánk.
Találtam egy cikket, ami nagyon pontosan jellemzi a helyzetünket, ami most anyu betegsége miatt adódott. Nem teszem idézőjelbe az egészet, mert egy-két szót megváltoztattam benne, de a forrást csatolom.
Az utolsó időszakban, az élet vége felé itt már nem gyógyítanak. Csillapítják a fájdalmat és minden egyéb kínzó tünetet. A hátralévő életidőt próbálják szenvedés-fájdalom- és panaszmentessé tenni. És megtanítják nekünk, hozzátartozóknak, mennyi féle fázison, stádiumon megy keresztül a rákos beteg és hozzátartozója egyaránt. Mindennap, amikor indulok felé, szorít a gyomorszájam, gombóc van a torkomban, szó szerint fáj gyorsabban lüktető szívem. Sosem tudom, éppen milyen napunk lesz. Nyugodt. Békés. Zaklatott. Csendes. Kiabálós. Szendergős. Itt leszünk a mában, vagy térben és időben egyszerre valahol a régmúltban. Egyik alkalommal, amikor megérkeztem, azt kérdezte a mamám, hogy egyedül jöttél? – Hát persze, kivel jöttem volna, kit vártál? – próbáltam óvatosan visszakérdezni. – Az anyukámat – mondta. Az ember ilyenkor megdöbben, aztán leleményesen próbál az ő valóságába belehelyezkedni. – Nem jött mama, hát tudod, nagyon öreg, beteg is már. Keservesen zokogni kezdett, lesoványodott kis ujját felemelte, s az mondta: azt hittem, legalább egyszer bejön hozzám… Legközelebb pedig a napnál is tisztábban megfogalmazza, mi lesz velünk, ha innen haza kell mennie, ő nem tudja ellátni magát, hiszen sem ülni, sem járni, sem egyedül enni-inni-fürdeni nem tud. Vele bolyongok, hol egy különleges házban vagyunk, ahol kitüntetést és finom ebédet kap, hol pedig valahol vidéken, ahonnan nem tud szabadulni, mert nem találja a ház kulcsát. Hol nagyon aluszékony vagy zavart, máskor agresszív vagy izgatott. És napról napra egyre gyengébb. Édes istenem, milyen méltatlan a sors, amikor egy intelligens kis emberkét önmaga testébe zárja, s egyetlen ágy jelenti neki az egész világot. Az életet...
Bitang nehéz látni az arcán a fájdalmat, hogy nehezen veszi a levegőt, hogy csontig fogy, hogy lelassult vagy nincs már emésztés, s mérhetetlenül legyengült. Miközben tudnunk kell, hogy ez az egész nem arról szól, hogy meghalunk, hanem arról, hogy még élünk.
forrás: https://rakgyogyitas.hu/kifele-az-eletbol-avagy-az-elmulas-meltosaga/
Éjjel egy órás etapokban aludtam. Anyuhoz kétszer kellett kelni (egyszer pánikroham, egyszer vizet kért), a többi miattam volt: rémálmaim voltak. Óránként. Mindig más és más. Olyan félelmetesek, hogy csatakosan ébredtem és még most is emlékszem rájuk...
