Jól aludtam, de "furán" ébredtem: fáradtan, kedvetlenül. Még félig csukott szemmel leültem lótuszülésbe törökülésbe, bekapcsoltam a meditációs zenémet és zümmögtem a dalt. Kerek hét percig bírtam...
Változunk. Mint ahogy minden változik körülöttünk is. A testem követi a lelki változásokat: egyre merevebb. Rugalmatlan, erőtlen, feszes, ragaszkodó. A kis meditációcska után jött a nyújtás. Nagyon laza, nagyon finom, testet felébresztő. Kell. Nagyon.
Változunk, és ez lehet jó, lehet rossz, de szükségszerű is. A minap levelet kaptam. Valakitől, akire álmomban sem gondoltam volna. Vagyis sajnos néha gondolok rá, mert eszembe jut, akárhányszor nagy kést veszek a kezembe... A levelet a pasi írta, aki Siztendorfban megfenyegetett egy nagy késsel és aki miatt tárgyalásra kellett mennem Korneuburgba. A levél felbontatlanul visszaküldésre került. Régebben kíváncsiságból felbontottam volna. De nem érdekel, mit írt. (Az inkább érdekelne, honnan szerezte meg a címemet...)
Nem kellett főznöm, tegnap két napra készültem. De ahogy emésztődött bennem a reggeli, ahogy közeledett a dél, egyre rosszabb kedvem lett. Éreztem, hogy a fejemben, a gondolataimban létezem, ahol az a bizonyos belső spirál kezd gyorsulni, és ha a színe feketére változik, akkor újra ott ülök a depiben, amit nem engedhetek meg magamnak, mert onnan már nem tudnék kikecmeregni. Ilyenkor tennem kell valamit, a legszuperebb módszer -nekem- a séta. De most nem volt hozzá huzatom/erőm, így ledőltem. Beállítottam a vekkert, egy óra elég lesz. Amikor felkeltem, nem igazán tudom, mi történt úgy két óra hosszáig, annyira emlékszem, hogy tudatosan próbáltam kilépni a fejemben lévő spirálból. Ez nagyon kemény meló, de sikerült.
Ez a spirál mindig bennem volt, amióta az eszemet tudom. Mindig sötétedett, mindig megpróbált egyre jobban és jobban behálózni, gyorsulni akart. Olyan ez, mint egy beültetett démon a fejemben, sokszor érzem úgy, hogy nem az enyém, nem hozzám tartozik. Megszokni nem tudom, igyekszem ugyan elfogadni, de néha kénytelen vagyok harcolni ellene, különben ő győz... Ez a spirál -néha úgy érzem- az a valami, ami hiányzik. Mindig felteszem a kérdést: elégedett lehetek az életemmel, de mi az, ami hiányzik? Mert valami nagyon. Anno Dr S-sel is beszéltünk erről. Azt mondta, hogy ezen ne agyaljak, mert a válasz megvan, bennem van és ha sikerül majd kilépnem az állandó tervezésből, előre gondolkodásból, azaz az agyalásból, amikor újra tudok majd önfeledten létezni, magától megkapom.
Ahogy visszatértem a jelen(em)be, újra láttam az ablakból a parkolót, láttam a fákat, a házakat, az embereket és a naptáramban azt, hogy még tíz napig szabadságon lehetek, ettem egy jó kis saját somlóit és tudtam: mennem kell. Ki. A levegőre. A szabadba. Imádok menni. Csak sétálni, gyalogolni, kocogni, futni, autót vezetni, csak menni, menni, menni.
Boltban is voltam, vettem csemegét: mandulát. Majd ügyesen elrágcsálom a bal oldalon, a múltkori ráharapásos eset óta még mindig nem nagyon merek rágni a jobb oldalon, érzékeny még.
A kinti után jött a benti mozgás, Kayla programjának második napja. Tök egyszerűnek tűnik, aztán most leszakadnak a karjaim...
(A FB-on megint a régi nóta: látom, hogy van üzenetem, de nem engedi, hogy megnézzem...)
E: zöldség krémleves, indiai csirkeragu, somlói
V: saláta, csirke, sült szalonna, kevés reszelt sajt, paradicsom
Mozgás:
- Kayla 2.
- 5km
