51 évesen értem el addig a pontig, hogy a testem vészriadót fújva visít, sikít, ordít, hogy állj! Ahogy eddig éltem, az nagyon nem jó, ha most új irányt veszek, még élhetek talán "normális" életet, viszont ha így folytatom, biztosan a jelenleginél sokkal komolyabb gondokkal kell szembenéznem.
A teljesség igénye nélkül az utóbbi kb másfél év történései: kegyetlen munkahelyi testi-lelki leterheltség, folyadékfogyasztás kb napi 1 dl, vizeletürítés kb napi 3, mozgásszegény életmód, rengeteg stressz, amivel nem tudtam mit kezdeni: anyu betegsége, áplása, halála, temetése, lakásának kipakolása, garázsvásározása, eladása, az ezzel járó bürokrácia, négy hónapra rá mami halála, temetése, több kedves ismerős és egy barátnő halála, nem kielégítő étkezés, a kocsim eladása, új kocsi vásárlása, az ezzel járó adminisztráció, hízás, munkahelyi kiégés határ...
Következmény: februárban bőrprobléma (mély, fájó, terjedő "kiütések" (szteroidos kenőcs), begyulladt szem (antibiotikumos szemcsepp), foghúzás, fogletörés, (épp egy szombati munkanapra készülés reggelén) vesegörcs, mentő, SBO (Mohács), csillapíthatatlan fájdalom, mentő, Urológiai Klinika (Pécs), stent felhelyezés, kórházban majdnem egy hétig, emelt dózisú antibiotikum kúra, ESWL kezelés (kőzúzás, ami konkrétan teljesen betett, MINDEN rosszabb lett, azóta is az arcomon ráng néhány ideg, a stent elviselhetetlen lett, onnantól csak a gyógszert tömtem magamba és képtelen voltam az önellátásra is), sok-sok kontroll Pécsett, szeptember 16-17-én kórház (szerencsére a műtét elmaradt, mert valószínűleg kipisilhettem itthon a követ, helyette retrográd urethrographia (kontrasztanyagos feltöltés, endoszkópos kiválasztórendszer monitorozás). Öt nap fájdalommentesség után a semmiből teljes bal oldali mozgásbeszűkülés deréktól lefelé. Urológus, gyógytornász, háziorvos, beutaló szakorvoshoz (MR-kiírás reményében). Közben fogorvoshoz időpont, a júniusban kezelni kezdett fogam megint belobbant. Ma délután elkezdtem köhögni és lázasnak éreztem magam (mértem: nem volt láz). Az égre néztem és határozottan kijelentettem az Öregnek: Nem! Elég!
Amikor kedden a gyógytornász kikérdezett, a fizikai vizsgálatok előtt így összegzett: ideje elkezdened magaddal foglalkozni. És igaza van. Elég a fizikai tünetekből, a fájdalomból. Ez már nem az a szitu (amit megszoktunk, amire ez a társadalom nevel), hogy ez a bajod? kapj be egy gyógyszert!, mert itt az már nem elég. Persze: kényelmesebb bevenni egy pirulát, mint saját magunknak TENNI bármit magunkért.
(Pl. a gyógytorna. Nagyon jót tesz, még ha közben néha majd' be is pisilek. Napról napra, centiről centire javul a mozgásbeszűkülés. A fájdalom is minden nappal kicsit jobban elviselhető. Ha nem csinálnám, nem itt tartanék. Kell most még ez a napi 3 gyakorlás (amit mindig megspékelek egy kis Koncsek Krisztás gyakorlatsorral, tőle tanultam anno azt is, hogy a légzésem szépen mutatja az idegrendszerem állapotát, ez pedig nem túl fényes, van min javítani. És ha már Krisztát említem: úgy örültem, amikor a gyógytornász kért egy rekeszlégzést/hasi légzést/lélegezzek ide vagy oda, pontosan tudtam, miről van szó, hiszen anno Krisztától megtanultam.)
Ma átgondoltam, és bizony több területen nem boldogulok egyedül, így segítséget fogok kérni. Az egyik: a gyász. És van sok más. Nem tudom, kihez lenne jobb fordulni. Kineziológus, pszichológus, családállítás (...)? De el fogok indulni, és majd alakul.
