Az idő két hete csak úgy elröppen. Úgy folyik ki az ujjaim közül, mint forrásvíz a hegy oldalából. Kibuggyan, és már el is tűnik a keskeny mederben. Úgy elcsordogál, mintha sosem lett volna.
Reggeli után pihenés, bóbiskolás, alvás. 11 körül kis ténykedés. Ebéd. Majd újra vízszint. Vannak napok, amikor nyugodt bent minden, alap fájdalommal. Ma az első nap, hogy nem fáj, nem érzem a stentet sem. Viszont a gyengeség állandó vendég.
Hasonlóan érzem magam, mint anno, amikor saját magam rájöttem, hogy endometriózisom van. Akkor már vagy 15 orvosnál jártam, de mindegyik szerint hisztis p.csa voltam, alacsony fájdalomküszöbbel, miért nem iszom egy pálinkát (...). Amikor én már tudtam, mi ez, szörnyű magányt éreztem. Mert ez egy gyógyíthatatlan betegség. Pár napig csak ízlelgettem magamban. És sok volt a miért. Aztán kerestem orvost és a FB-on ezzel a témával foglalkozó csoportot.
A történet most annyiban más, hogy van családi előzmény. Anyai nagymamámnak volt vesehomokja (egyszer egy este náluk voltam, fürdés után behívott a fürdőszobába: Nézd, Timcsikém, mennyi homok volt bennem! És láttam a kád alját: mintha egy kis vödörnyi homokot szórtak volna bele), apu veseprobléma miatt halt meg (25 éve, 54 évesen), és anyu második rákja egy végstádiumú vese rák volt. Most is magányt érzek, és most is sok a miért. Ma két hete kerültem kórházba, akkor derült ki, hogy szétrobbant egy vesekelyhem és a 6 mm-es vesekövem szétroncsolta az uréter felső szakaszát is. Két hét után ma kerestem egy, a témával foglalkozó FB csoportot...
