Mamikám még talán 80 éves sem volt, amikor úgy havonta egyszer megmutatta a bármilyen eshetőségre összerakott kórházi csomagját és egy másikat: az "ez legyen rajtam a temetésen" elnevezésűt.
Anyu még nem volt a "derékfájása" miatt orvosnál, amikor egyszer megkért, vegyem le onnan fentről azt a nagy, fekete táskát. Az volt a kórházi csomagja. (Levettem, az ablak alá került és ott is maradt vízkeresztig.) Amikor anyu elment és elkezdtem kipakolni a lakását, sor került a fekete táskára is. Nagy volt és elég nehéz, benne szó szerint minden, amire csak egy kórházi tartózkodás alatt szükség lehet. Mindez olyan gyönyörűen becsomagolva, ahogy csak anyu tudott pakolni. (Mert nagyon tudott.)
Amikor most júniusban kórházba kerültem, semmi nem volt nálam, az otthoni alvós ruhában vitt a mentő a sürgősségire, majd egy másik mentő onnan a kórházba Pécsre. Másnap hozott be M. egy-két nagyon szükséges dolgot, például néhány hosszabb pólót, mert hálóingem nincs, mindig alsónemű-trikó kombóban alszom.
Augusztus 5-én írtak ki műtétre, akkor kaptam egy listát arról, miket kell majd vinnem. És akkor kezdtem el összeszedni a dolgokat. 23 napja. Ennyi ideje készítem, mert a fájdalom miatt roppant korlátozottak a lehetőségeim bármire is.
Augusztus 10-e körül egyszer nagy bátran begyógyszereztem magam, autóba ültem és elindultam hálóinget vásárolni. Kemény menet volt 10/7-8-cal, de ma már áldom az eszemet, mert azóta sajnos egyre több a fájdalom, ma már képtelen lennék egyedül kocsiba ülni és nem is mernék. Meglett a két hálóing. (Remélem, még jók rám, mert azóta 20 deka híján 70 kiló vagyok...)
Szóval fogtam egy sporttáskát (jóval kisebb, mint anyué volt) és nagyon lassan kerültek bele a dolgok a listáról.
Ma reggel 10/7-tel ébredtem, ami percek alatt felszökött 10/ durva 9-re, így jött a koktél és jó ideig az ágy. Szerencsére hatott a gyógyszer, 10/5-re levitte a kínokat, ilyen jól már régen voltam, mondtam is M-nak viccesen, hogy akár táncba is mehetnék. Ritkák az ilyen jó időszakok (és sosem tudom, meddig tart), amikor nem azt érzem, hogy menten elájulok, nem elviselhetetlenül szúr-görcsöl-nyom-feszít-hasogat, és mivel most ez az egyik legfontosabb, és amiért bízom benne, hogy egyszer csak csörög a telefon és azt mondják: előhozták a műtétemet, égetően meg kell lennie a kórházi csomagomnak, nem haboztam, villámgyorsan (értsd lassan, megfontoltan lépkedve, nem hajolgatva, óvatosan, közben vizet kortyolgatva) megkerestem és bepakoltam a még hiányzó ezt-azt, közben kihúztam a listáról, ami a táskába került. Fáslit kell még szereznem és egy cetlire felírtam a telót, töltőt, pénztárcát.
Jelentem: kész.
Nagy kő esett le a szívemről.
