Ma egyszerűen nem akart telni az idő. Akárhányszor az órára néztem, a mutatók ugyanúgy álltak. Nem mozdultak. Akkor sem, ha tízszer megnéztem. Az első örökkévalóság után kezdtem azt hinni: már itt jártak a 'langolierek' és eltüntették, felették a mindent, hogy ez már a semmi.
Egész nap óriási energiáimba került az is, hogy lélegezzek. Hogy meg tudjak állni a lábamon. A beszéd, a mosoly, a munka valami földöntúli ráadás volt, visszagondolva rá hihetetlen, hogy képes voltam tíz és fél órán keresztül talpon maradni és ellátni a munkát. A sors kegyes volt hozzám, igazán nem volt nagy forgalom. És a 'langoliereknek' valószínű nem ízlett a valóságom, mert ha kegyetlenül nehezen is, de eljött a reggel fél nyolc után az este hat óra, lejárt a munkaidőm, és hazajöhettem az időtlenségből az időtlenségbe. Érzem, hogy élek, mert kegyetlenül fáradt vagyok. Érzem, mert iszonyatosan fájnak a lábaim. És éreztem, mert éhes voltam. Készült is egy újabb cukkini lecsó, sőt még a kávéfőzőmet is vízkőtlenítettem, megírom ezt a pár sort, de mára maximálisan kimerült a kapacitásom, a duracell boszi valami másik dimenzióban leledzhet ma (pedig tegnap semmi bajom nem volt és aludtam is eleget), el is teszem magam vízszintbe. (Holnap szerencsére szabadnap.)
