Szeretek segíteni. A lehetőségeimhez képest ott lenni, meghallgatni, támogatni, tanácsot adni, ha kérnek. A műtétre készülve elég nehéz, hogy most én vagyok a középpontban. A munkahelyemen miattam változik minden és a kollegáimnak nagyon nehéz lesz. A családban most nekem szorítanak, máshogy ettem a tegnapi családi ebéden is, nyomtam a bubomentes vizet, hogy meglegyen a 3 liter. M. is rengeteget segít, a munkarendjét úgy alakította, hogy tudjon vinni vizsgálatokra, műtétre, onnan haza. Műtét után pedig konkrétan meg fog szűnni minden, amivel eddig foglalkoztam (és ez a folyamat már el is kezdődött): nem fog számítani a munka, az sem, hogy fogyok vagy hízok, egyáltalán nem fogok a km-ek gyűjtésével törődni, nem számít majd, hogy áll a hajam vagy mi lesz rajtam, nem azon kell majd gondolkodni, miben segíthetek, hanem egyetlen dolog lesz fontos: én.
Eddig kétszer műtöttek. Egyszer 5 évesen, a mandulámat vették ki, aztán 16 évesen volt appendectomia. Ezekre szinte nem is emlékszem.
A mostani más lesz: felnőtt vagyok, és hosszú folyamat volt idáig eljutni, amiben nagyon tudatosnak kellett lennem, hiszen én tudtam, hogy komoly baj van és nagyon sok (túl sok) idő telt el, amire orvos is kimondta: igen, itt baj van. Augusztus 23-án mondták ki: műteni kell. El kellett döntenem: magán kórházban egy vagyonért a specialista orvosom műtsön, vagy TB alapon, ki tudja, mikor (évek telhetnek el) egy nem specialista, idegen orvos. A magán melletti voks után műtéti időpont kérés, gyors válasz a műtét előtti teendőkkel, időben történő, alapos szervezés. Mellette munka. A 8. hónapja tartó hormonterápia "áldásos" mellékhatásaival, ebből egyik a depresszióra való hajlam.
Szóval az út idáig sem volt lelkileg (sem) könnyű.
Ma már 3. napja tart a műtét előtti előírt diéta. Nem agonizálok rajta, de nem egyszerű. És nem túl ízgazdag. :D
Mellette meg azért (bacca meg) csak fáj a hasam, már egy éve folyamatosan, és az energiaszintem szörnyen a béka hátsója alatt van, ez sem könnyít a lelki terheken.
Tegnap sikerült a legutolsó műtét előtti vizsgálat időpontját is lefixálni, így minden beírva a naptárba, lefoglalva, megbeszélve, azért így nagy kő esett le a szívemről. És ezzel olyan mértékben elfáradtam, hogy nem is vagyok hajlandó a dologgal többet foglalkozni. Már csak megyek az időpontra és pont.
Tavaly én izgultam anyuért és hordtam sugárterápiára, most ő izgul értem és ő (is) jön pátyolgatni az elején.
...
Oké, ez pontosan olyan bejegyzés lett, amilyen körülmények között íródott. 😂 Mert az írás közben voltam B-nél, leolvasztottam a hűtőszekrényt, elpakoltam a ruhákat és most kezdtem el sütni a halamat. No mindegy, nem törlöm ki, ha már bepötyögtem. És akkor egy karácsonyi képet biggyesztek hozzá. 😁
