Letelt a két hét munka. Viszonylag gyorsan. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fáradt leszek, de ma este, amikor feljöttem, úgy éreztem, hogy mind a 14 nap fáradtsága egyszerre ül a nyakamra. Sokszor egészségesen is megterhelő egy-egy etap, de így, hogy több mint a fele betegen telt...
A hazautazás előtti nap mindig nagyon tömény. Jönnek a rokonok, ismerősök, főzni kell két napra, fent-lent, szóval az egész házat ki kell takarítani, méghozzá úgy, mintha soha itt se lettem volna. mellette persze megy a szokásos mindennapi meló.
Nem fotóztam ma, egyszerűen nem volt rá idő és energia.
És magamról sem készül csomagos-hazaindulós kép: úgy nézek ki, mint egy lepukkantabb 60 éves... És az agyam is kusza: 14 nap munka után már fogalmam sincs, hányadika van, milyen nap. Ha megerőltetem magam, eszembe jut, hogy február van. Meg valószínűsíthető is, mert itt például esik a hó. Azt is elfelejtettem, hogy K. ma dolgozik, esti műszakos, hívtam és megzavartam a munkájában. No nem katasztrófa, csak ijesztő ez a fáradtság. Nem csoda, ha a hazautazós nap és az utána következő enyhe delíriumban szokott telni, nagyrészt alvással...
Mivel még mindig tele a koponyám trutyival és köhögök, nem volt ma sem edzés. A kaját tartottam:
Reggeli: marék zabból forró vizet ráöntve és lefedve kása, 200g bogyós gyümölcs.
Tízórai: kiwi lett volna, de nem volt időm megenni (4 vendég, plusz főzés két napra, plusz a napi alap teendők).
Ebéd: 2 szendvics (ugyanúgy, mint tegnap és tegnapelőtt).
Uzsonna 1: 1 alma.
Uzsonna2: 125g lakt.mentes túró, fél adag fehérjepor.
Vacsora: sült hús, saláta.
+1: kiwi
A becsomagolás gyorsan ment: eleve megettem a két heti kaját, amit kihoztam, ennyivel is kevesebb volt a rámolnivaló. A három, dög nehéz pakkból hazafelé kettő, nagyon lájtosan megpakolgatott csomagocska maradt, és a kajás tatyóm. Szokás szerint 4 szokásos szenyó jön velem az útra, egy flaska kávé, 3 flaska víz.
Na jó, csak hogy legyen egy fotó: a hulla fáradt, beteg boszi mégis előkotorta a pakkból a fényképezőgépet és megörökítette a +1 kajcit. Persze boszisan ;-) És még mosolyogni is tudtam! Azt hiszem, az ember tényleg sokkal többre képes, mint gondolja! :-)
