Anyu, két éve január 6-án értél át a szivárványon.
Ahhoz, hogy minden úgy lehessen, ahogy szeretted volna, január 26-án tudtunk eltemetni.
Rányomta a bélyegét a napomra az évforduló. Nincs nap, hogy ne gondolnék rád.
Ha visszamehetnék az időben, sok minden másképp csinálnék. De nem tudok visszamenni. Így igyekszem a mostani, jelen életembe beépíteni az, amit kaptam tőled, és a halálod óta eltelt két év tapasztalatait is. Az irány jó, de roppant lassan lépkedek, az idő pedig egyre gyorsabban telik. Hiányzik, hogy nem tudok beszélni veled, hogy nem hallgatsz meg, nem tudsz már tanácsot adni. Nehéz, hogy már két éve magamra vagyok muszáj vigyázni, és nem megy túl jól.
Sokszor eszembe jut a zenétek a húgommal. Haldokoltál, és ez a dallam nagyon megnyugtatott. Már 3 órája szólt, amikor T. kikapcsolta. Kérted, hogy hallgassuk még, mert olyan szép. A temetéseden is ez szólt. Most bekapcsoltam. És már nem törtem ki zokogásban, csak csendben peregnek a könnyeim.
Anyu, néha érzem, hogy itt vagy. Hogy segítesz. Hogy nem hagytál teljesen egyedül.
"Amikor meghalnak az anyák, nem mennek azonnal a mennyországba. Külön engedélyt kérnek Istentől, hogy a Földön maradhassanak még egy kis ideig, és felügyelhessék a gyermekeiket." (Elif Safak)
Borzasztóan hiányzol...
