2024. január 6., szombat

Megérzés


Néhány napja sejthető volt, hogy anyu lassan kiszáll a hullámvasútból. Hetek óta nem evett már, két napja nem ivott, volt vagy 30 kiló... Nem reagált semmire, a szemei opálosan a távolba révedtek, szája nyitva volt. 500 mikrogrammos tapasz volt rajta. A mellkasán, mert már csak ott volt keringés. A pulzusát alig tudtam a csuklóján tapintani, az eddig, a bordakosár alatt már kilátszó szívcsúcs is egyre gyengébben pulzált. A hospice nővér azt tanácsolta, ne őrizgessük anyut, negyed óránként nézzünk rá. 

Tegnap délután lehúztam az ágyneműnket, amit a húgommal használtunk anyunál és kimostam. Visszatettem az órát a falra, amit akkor vettünk le, amikor a húgommal mindketten vigyáztunk anyura, beosztva az éjszakát, mert olyan hangosan ketyeg, hogy képtelenség volt tőle aludni.
Elmostam a kávéfőzőt.
Hazahoztam a hűtőből a romlandó dolgokat.
Alaposan kitakarítottam.
És bementem anyuhoz. Odahúztam az ágya mellé a széket. Megfogtam a kezét, simogattam a homlokát (azt nagyon szerette, nagyon megnyugtatta) és beszélgettünk. (Ő csak lélekben figyelt és szólt.) Elmondtam, mennyire hálás vagyok neki mindenért. Amiért a tőle telhető legtöbbet megtette a családjáért. Hogy csodás dajka volt az oviban sok évtizeden keresztül, a mai napig szeretettel emlékeznek rá a kollegái, a kis ovisai, akik sokan mamának szólították. Hogy csodálatos ember, segítőkész, kedves, gondoskodó, megértő, jó hallgatóság, remekül főz, családcentrikus (...). Elmondtam azt is, hogy tényleg terminátor, biztos vagyok benne, hogy a legeslegvégsőkig kitart és velem/velünk lesz ebben a földi létben. Hogy nagyon-nagyon szeretem, de ha úgy dönt, hogy nem szenved tovább és elfogadja a Jóisten vendégszeretetét, elengedem, megbirkózom majd a hiányával, és ha ő már odafönt lesz, én akkor is nagyon fogom szeretni, örökké, örökké, örökké. Azt is mondtam neki, hogy tudom, hogy fél, én is félek, mindkettőnknek nagyon új, nagyon más lesz, de ő bátor, erős, megbirkózik vele, és én is megoldom majd. Hogy a húgom is ott legyen velünk, bekapcsoltam a zenéjüket. Persze potyogtak a könnyeim, és anyu bal szeméből is legördült egy könnycsepp. Megköszöntem a szép élményeket, a nehézségeket, és azt is, hogy most az élete árán tanított nekem fontos dolgokat. Olyanokat, amiket egyébként talán soha nem tapasztaltam volna meg. Jó éjt kívántam, szép álmokat, puszit nyomtam a homlokára.

Éreztem, hogy nem kell hallgatnom másra. Követtem a szívem szavát és vele voltam. Valahol mélyen tudtam, hogy ez lesz az utolsó "beszélgetésünk". És azt is sejtettem, hogy másnap a naptár utolsó bejegyzése készül...

2 megjegyzés:

  1. A nyitott száj és az opálos szemek... sosem fogom én sem elfelejteni. Timi, csodálatos ember vagy. És Anyukád is az volt. Amit most tanultál, azt sokan nem tanulják meg. Te ezzel is több lettél, és az Édesanyád veled. A könnycsepp neked szólt, azt gondolom, hogy már látta az utat, csak még itt voltál te, és tudta, hogy mennyire kemény volt ez a tanulás és lesz még sokáig, de az elkerülhetetlenben ott volt, amit nem győzök ismételni, hogy megadtál neki mindent és ez a legfontosabb, nem volt soha egyedül, a legnagyobb félelmeinél, fájdalmainál, és ez olyan erős kapocs marad köztetek, ami mindig erőt fog tudni adni neked. És... én hiszek abban, hogy... találkozunk majd velük...

    VálaszTörlés
  2. A legszebb, legtöbb volt, amit adhatták Neki, hogy végig mellette, Vele voltál. Tudom nagyon nehéz volt ez az egész, de Őt átsegítetted ezen az úton. Áldjon meg érte az Isten. ♥♥

    VálaszTörlés