Sötétben indultam dolgozni. És naplementekor indultam haza. A felkelte is szép volt, de siettem, nem álltam meg fotózni. A lemente vakítóan szép volt. Gyorsan megálltam az út szélén, de csak sebtiben kaptam le a pillanatot. Azt hiszem, ez baj. És nem csak a mai fotókkal. Élünk a társadalmi elvárásoknak megfelelően: 3 évesen beadjuk a gyerekünket az óvodába, hogy dolgozhassunk. Évtizedekig csak rohanunk a munkahelyre, ott kidolgozzuk a belünket, amiért épp annyi fizetést kapunk, hogy eltengődjünk belőle. Aztán rohanunk haza, hulla fáradtan, kiégve, tele feszültséggel. Miközben nem vesszük észre azt, ami jó, ami szép. Ha meg is látjuk, nincs idő oda fókuszálni, legalább pár másodpercig elidőzni benne. Elveszik a kisgyermekkort, a gyerekeket tönkre vágják az iskolákban (ha valaki tudja, mi folyik ott globális szinten, akkor én vagyok az), mindaddig, amíg oktatás címszóval "tanulni" lehet, aztán élet-e az élet munkás felnőttként?
Vannak, akik azt hiszik, ez a járvány mizéria egyszer véget ér és aztán minden olyan lesz, mint régen. Soha többé nem lesz semmi olyan, mint eddig volt. És nem is bánom. Ha csak magamat nézem: nem szeretnék úgy élni, ahogy 2020. márciusa előtt. (A részletekbe nem megyek bele.)
Amennyire látom: roppant kegyetlen korszakban ülünk benne nyakig. És szörnyű világ lesz. Csak azt remélem, hogy jön/jöhet majd később egy olyan időszak, amikor értelme lesz élni. De ebben csak roppant halványan merek reménykedni. Hogy miért? Le tudom írni egyetlen szóval: ember...
