Mindenhogy nehéz

Ma délelőtt anyu imádta, hogy fogtam a kezét és simiztem. Talán nem fájt éppen annyira a bőre. Délelőtt 11-ig gyakran voltam vele, mosolyogva meséltem neki régi szép emlékeket, miközben szorongatta a kezemet. A húgomnak minden nap leírom, mi történik, hogy van anyu, hogy aludt, mennyi morfium kellett (...). De Budapestről legalább annyira nehéz ez a végjáték, mint közvetlenül anyu mellett. Amikor anyu még sokkal jobban volt (nem is volt az olyan régen...), a húgom lejátszott neki egy zenét. Már három órája ment majdnem, amikor a húgom kikapcsolta. Anyu kérte, hogy maradjon még a dallam. Most ezt játszom anyunak. A húgom nevében. Hogy a dal szárnyán foghassák egymás kezét.

Január elseje

Pontosan egy évvel ezelőtt anyunál voltunk. A szokásos isteni lencselevesével, sós kiflivel és az elmaradhatatlan szilveszteri szendvicseivel várt minket.

Ma délelőtt 11-ig kétségbeesés, fájdalom, morfium, tapaszok, aztán végre sikerült kicsit elaludnia. 

Az éjjel szinte semmit nem aludtam. Egyszerűen nem tudtam elaludni. Anyun járt az agyam, láttam magam előtt, hallottam a kínlódását, a szuszogását. Amikor ma anyu elszundított, leültem a kanapéra és beájultam, telefonra ébredtem két óra múlva. Vonnegut után szabadon: így megy ez...