A héten kétszer álmodtam úgy, hogy emlékszem is rá.
1.:
A lakótelepi lakásunkban vagyok, az északi szobában apu felemel, forog velem, a nyakába vesz, beszalad velem a gyerekszobába és a nyakából feltesz az emeletes ágyra. Majd visszamászom a nyakába, visszafut velem az északiba és nagyon boldog vagyok, mert láthatom a "titkos" dolgokat a szekrény tetején. Az álom teljesen valósághű, hallom a nevetésünket, érzem apu karjait, magamat, ahogy az ágyra huppanok. Érdekes, mert ez egy megtörtént jelenet, amíg pici voltam, ha apu otthon volt, sokat bohóckodott velem/velünk.
2.:
Hőgyészen vagyok. Mami ül a főzőfülkében a széken, amit elhoztam a kis folyosóról. Ül, néz rám olyan igazán mamisan: lágyan, kedvesen, tele szeretettel, és mosolyog.
És az 1. álomhoz kapcsolódó valóság:
Apu buszsofőr volt, sokat dolgozott, hétvégén is, különjáratokat is vállalt, így ritkán találkoztunk. Arra nagyon emlékszem, hogy amíg kicsik voltunk, és otthon volt, rengeteget énekelt nekünk. És meg kell jegyeznem, akár énekes is lehetett volna, annyira jó hangja volt. Még pici ovis voltam, amikor a tőle (és az óvodában) tanult dalokat pöszén énekeltem fel-alá járkálva az északiban (ez az északra néző szoba volt, mi csak északinak hívtuk). Hétfőn, az álom után reggel eszembe jutott az egyik. De csak ennyi: Tárjad szét a függönyt. Kedden este is a fülemben volt. Szerdán is. És minden nap. Szombatra eszembe jutott a versszak teljes szövege. Ma pedig az esélytelenek nyugalmával bepötyögtem a jutubra a címet. És láss csodát:
A dal 1918 (!) körüli!
