Lackfi János:

kép

Van ez a töltő-dolog, tudod,
nem muszáj megvárni,
míg lemerül a lelked,
tettem beléd pót-aksit,
megy még a kütyü utána is,
csak hát egyes funkciók gyengülnek,
jönnek a kontakthibák,
az akadozások, szétesések.
Kívülről ugyanolyan csillivilli,
de szerencsésebb, ha felteszed hálózatra,
becsukod az ajtót, a szemhéjadat,
megnyitod magadat,
és én elkezdlek tölteni.
Ha felpattansz két perc után,
hogy most már muszáj menned,
nincs időd semmittevésre,
akkor azért nagyon ne csodálkozz,
ha nem sokáig tart ki a szint,
megint hamar kimerülsz, lemerülsz,
úgy csattog utánad a földön a lelked,
mint egy elgázolt balkáni gerle.
Nem tudlak hirtelen betölteni,
ahhoz túlságosan törékeny edény vagy,
ha egyszerre beléd zúdítanám lelkemet,
esnél szét darabokra.
Meg amúgy is, ez ilyen fészkelődős,
összebújós dolog kettőnk között,
nem a fizetős, gyors menet,
ami után rágyújt egy cigire,
aztán pörög tovább a kedves kuncsaft.
Ha érted, amire gondolok.
Akkor ad sokat,
ha hagyod megtörténni.