Így...

"Álmodd meg a célodat, és ha ébredéskor még nem valósult volna meg, hát tegyél érte. Az, hogy egész nap az ülepedet nyalogatod, mint egy kutya, nem sokat segít. Amíg élsz, minden nap van lehetőséged tenni valamit a testedért, valami jót cselekedni, tanulni valami újat, és legfőképpen Szeretni."

Pilát Gábor

Így... ☮️

 Ma valahogy így...

Így...

Így...

Így...

Így...

Így...

Hajnali mocorgó ✅

Hajnali öt.

Ébreszt az óra.

Rövid reggeli rutin.

Edzőruha.

Sötét van.

Nem gondolkodok.

Indulok.

A futócipőm hangja beleolvad az ébredező város halk morajlásába.

Amire hazaérek, feljön a nap is. Lustán-jókedvűen nyújtóztatja őszies sugarait.

Boldog, nyugodt mosoly az arcomon.

Itthon vagyok.

Indulhat a kedd.

Most már állok elébe.

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Jó reggelt!

Jó reggelt!

Te döntesz!

Jó reggelt!

Jó reggelt!

Ki korán kel, kenyeret süt. ;) És gőzölgő kenyeret reggelizik. Akciós áfonyával. És friss szendvicset (és nyers zöldséget) csomagol a munkába. :) Jó reggelt, szép napot!

Kenyér: http://boszorkanykonyh.blogspot.hu/2016/02/kenyer-fel-ora-alatt.html

Szükség törvényt bont alapon a kenyérben most lenmagliszt és tökmagliszt van, felturbózva kis zabliszttel. (Így már nem paleo és nem ketogén!)

Reggeles, megjegyzéses

Tegnap este arról írtam, hogy egész nap azon járt az agyam, hogy mi történt egy hónapja.

Éjjel megint nem tudtam elaludni, így volt időm gondolkodni.

"Minden dolognak ideje van,
és ideje van minden akaratnak az ég alatt.
Ideje van a születésnek, és ideje a meghalásnak.
Ideje van az ültetésnek, és ideje a kigyomlálásnak.
Ideje van a megölésnek, és a meggyógyításnak.
Ideje van a rombolásnak és az építésnek.
Ideje van a sírásnak és a nevetésnek.
Ideje van a jajgatásnak, és ideje az ugrándozásnak.
Ideje van a falak szétverésének és a kövek egybegyűjtésének.
Ideje van a keresésnek, ideje az elvesztésnek.
Ideje az aratásnak, és ideje a vetésnek.
Ideje van az elszaggatásnak, és ideje az összevarrásnak.
Ideje van a hallgatásnak, és ideje a szólásnak.
Ideje van a szeretetnek, és ideje a gyűlöletnek.
Ideje van a hadakozásnak, és ideje a békességnek."
(Prédikátor Könyve)

Meghagyom mindennek a maga idejét. 
Nem fogok elmenekülni az érzelmeim elől.
Amit megtehetek, azt megteszem.

Hiába hadakozom a múlttal. Elmúlt. Bármi történt is, nem tudok rajta változtatni. Így lezárom.

Elég az önsajnálatból. Értelmetlen. 

Hiszek magamban. Fiatal vagyok, egészséges, erős, előttem az élet.

Hiszek abban, hogy emberek változhatnak. Kell hozzá akaraterő, de lehetséges.

Hiszek benne, hogy elfogadással, türelemmel, átlépve az önzésen és az önostorozáson megérthetem G-t. 

„Egyáltalán nem mindegy, milyen érzések vezetnek valakit a félrelépésig. Ha elhidegülésről van szó, akkor tiszta sor, hogy a szakítás a megoldás, de minden más esetben van visszaút. Fájdalmas, feltáró beszélgetéseken, ordítozásokon, csöndes vagy épp hangos zokogásokon, sok-sok ölelésen át találhatunk vissza egymáshoz. Mindehhez elfogadás, tolerancia és türelem szükséges. Ez egy olyan folyamat, ahol el kell engednünk a büszkeségünket, gyakorolnunk az őszinte megbocsátást, és belátónak kell lennünk. Közösen kell rájönnünk a probléma okára, és azt a gyökerénél fogva kigyomlálni. Ez egyfajta megújulás is, ami magával hozhatja a felszabadító boldogságot, azt, hogy két ember szerelme magasabb szintre lép azáltal, hogy még a legrosszabbat is túlélték, és együtt maradtak.” (Gyimesi Andrea)

Reggeles, megjegyzéses

Tegnap este megnéztem egy kis video filmet. Egy nő volt rajta. Beszélgetett. Csinos volt, tiszta, ápolt, szép volt a haja, a szeme nem túlzóan, de szépen kifestve. Látszott rajta, hogy már nem húsz éves, nem feltűnően szép, de csúnyának egyáltalán nem mondanám. Olyan pont jó. Nyugodtan állt, kedves, csengő-búgó hangon válaszolgatott az ismerősei kérdéseire. Mosolygott is néha. Meg kuncogott. Ott volt egy kisgyerek is, rá is figyelt közben, hozzá is volt egy-két kedves szava. Annyira kedves volt, olyan barátságos, olyan magabiztosnak és mégis szerénynek tűnt, hogy kezdtem irigykedni...

Csakhogy az a nő én voltam.

Tegnap készült az a video. Nem is tudtam róla. De amikor este megnéztem, tátva maradt a szám. És újra meg kellett nézzem, mert hihetetlen volt, hogy ez én vagyok.

Az én fejemben egy teljesen másfajta kép él magamról. Sem a külső, sem a belső dolgok nem azonosak azzal, amit a kis filmen láttam. Most LÁTTAM, hogy nem vagyok husi. Hogy oké, van még mit faragni, de semmi gond se a combommal (amit én mindig nagyon daginak láttam), se mással. LÁTTAM, hogy tudok másokkal beszélgetni. Bennem eddig az volt, hogy biztosan iszonyat zavarban vagyok, túl sokat gesztikulálok, biztosan fintorgok zavaromban beszélgetés közben. És nem. HALLOTTAM a saját hangomat, nagyon nyugodt és kedves. Feltűnően kedves. Én mindig azt hittem, hogy nyersen beszélek...

Egyszerűen elképzelni sem tudom, mitől alakulhatott ki EKKORA fokú önbizalomhiány bennem. Fogalmam nincs, miért láttam magam mindig csúnyának, kövérnek, értéktelennek. Hogy miért féltem emberekkel kapcsolatba lépni. Beszélni. Létezni. Negyven évig... De érdemes lesz utánajárni.

Szerdai reggeles, megjegyzéses

Meggyőződésem, hogy az egyik kulcs ahhoz, hogy jobban legyek, az alvás lesz. Lassan kereken egy hónapja nem alszom. Napi 1-2 óra, talán háromszor 5-6, egy hónap alatt nem aludtam annyit, mint máskor egy héten. Tegnap anyuéknál voltam, és a nagymamámtól kaptam nyugtatót és altatót. Ha ismersz, tudod, hogy még patikába se járok, nem hogy gyógyszert szedjek (az asztma gyógyszereimet sem szedem...). Pár szemet kaptam csak és meg kellett ígérnem, hogy nem veszem be egyszerre. (Szép állapotban lehetek, ha ilyet kérnek tőlem...) Este sokáig csak néztem az üvegcsét. Egy nyugtató, fél altató lefekvés előtt. Halogattam. Utálom a tablettákat, és az én esetemben biztosan nem alap probléma megoldó. De a szívem oly mértékben kalapált, a hazautat végigbőgtem vezetés közben, járt az agyam, hiába foglaltam el magam, és iszonyatosan fáradt és kimerült voltam. Néztem a kis fiolát, forgattam. Aztán győzött a józan ész: aludnom kell. Hát jó, legyen: bevettem a nyugtatót. Majd negyed órával lefekvés előtt negyed altatót.  Gyorsan hatott. Hevesen vert ugyan a szívem, de sokkal tompábban, mint eddig. És képes voltam nem a múlton rágódni, nem beengedni a képeket, a kérdéseket, hanem koncentrálni. Szolmizáltam. A fejemben. És ez jó volt. Mindenféle egyszerű dallamot leszolmizáltam, és sírás, kínlódás, vergődés nélkül elaludtam. És aludtam reggel 6-ig.

Tíz perc tompa fejfájás után éreztem, hogy megint nő a pulzusom, hogy elkezd dolgozni az agyam. Na nem. Hát ezt nem. Gyönyörűen süt a nap, nincs kánikula, egy csodás és olcsó albérletben lakom, ráadásul még öt napig szabadságon vagyok, hát tessék kicsit élni! Kiporszívóztam, kicsit összerendeztem a garázsvásáros dolgokat (olyan ez a szegény lakás, mint egy raktár...) meg a gondolataimat. Tudom, hogy idő kell, amire az ember feldolgoz dolgokat. Viszont amíg sikerül irányítani a gondolataimat, megteszem. A kegyetlenül leszálló sötétséggel és estékkel úgyis minden nap fel kell vennem a harcot, hát akkor legalább a nappalaimban legyen néhány nyugodtabb óra.

Fürdőszoba, hajsimítás, öltözés. Nem foglalkoztam sokat a mit vegyek fel kérdéssel sem. Ezt a nadrágot úgyis fel akartam próbálni, hogy mehet-e a garázsvásárba, mert ezelőtt csisszre volt jó, hát most bőven jó, szó szerint. A derekából majd egy kicsit be kell vetetnem. Megállapítottam, hogy -habár mostanában nem igazán foglalkoztat ez a dolog- elértem azt az állapotot, amikor gyakorlatilag bármit felvehetek. :-)

És jött életem első magas sarkús vezetése. Hát simán ment, nem is gondoltam volna, hogy még könnyebb így a pedálokat kezelni. :-)

És jött a piac. Az én kedves, sőt imádott mohácsi piacom. A kedves nénik és bácsik, ahol lehet érdeklődni, kérdezni, ahol a saját kertből leszedett dolgokat vehetem meg. Foltos a paradicsom, kicsit punnyadt a paprika, de nem is kérnek érte horribilis összegeket, no meg ki lehet vágni azt a hibás részt. Kolbászt is kaptam, abból megint viszek ki Ausztriába egy darabot.

Fél 9-kor már itthon voltam. És egy csomó bókot kaptam, történt jó néhány pozitív dolog:

- Néztem, ki ez a jó csaj, hát te vagy?

- Csini vagy nagyon!

- De jó mosolygós vagy!

- Itthon vagy? Ráérsz délután? 

- De jó, hogy látlak! Rád csörgök, találkozhatnánk! (...)

Megígértem magamnak pár napja, hogy nyitni fogok az emberek felé. Én szuper jól elvagyok egymagamban, sosem unatkozom, el tudom foglalni magam... Viszont nem gubózhatok be állandóan a négy fal közé. Beszélgetni meg nagyon szeretek. És érdekelnek az emberek. Nem szabad másoktól függővé tennem, mikor mit csinálok. És többet kell foglalkoznom a barátokkal, ismerősökkel. Most már attól sem kell félnem, hogy jaj, mit szólnak, kövér vagyok, jaj de hát én nem tudok semmiről beszélni, jesszus, nincs egy normális ruhám sem. Mert már tudom, hogy nem ez a lényeg. Normálisan nézek ki, a ruhám tiszta, az pedig hangyányit sem érdekel, divatos-e vagy hogy ki mit gondol róla. A lényeg: érezzem jól magam a bőrömben. No lesz ezen az önbizalom dolgon még mit dolgozni, de tudom: ha pozitívan állok a dologhoz, ha nem zárkózom be magamba, ha kinyitom a lelkem kis fortácskáját, akkor ott be fog szüremleni a napfény.

Hajnali, megjegyzéses

Hajnali fél egy múlt. Ágyban voltam már, próbáltam elaludni, de nem megy. Démoni ködként száll le már harmadik hete minden áldott este a sötétség. Belopakodik és elkezdi hinteni a fejemben a képeket. A múltbéli dolgokat, a megérzéseimet, amikre rá-rákérdeztem, és vagy hittem a válaszban, vagy hinni akartam, de minden maradt ugyanúgy. Mintha diavetítésre állították volna az elmémet. Csak sorakoznak a képek: ő és a másik, ő és én, ők, mi, ők, ők, ők... És persze sírni kezdek, és persze nyugtatom magam, de nem hagynak alább a könnyek, jön a zokogás, a csurom vizes párna, aztán fázom, nagyon. Ilyenkor már érzem, hogy nagyon kevés vagyok magamnak, hogy ahogy nő a fájdalom, én úgy zsugorodok össze, ilyenkor kifakad belőlem és megszólítom. Igen, Istent. De sosem válaszol. Ilyenkor sosem. De napközben, amikor éppen kezdenék elmélyedni valamiben, határozottan érzem, hogy figyelt rám hajnalban. Nem oldja meg a gondjaimat, nem ad nekem rózsaszín vattacukor lélekbuborékokat, hanem kérdez. Kérdéseket tesz fel. De újat mindig csak akkor, ha az előzőt már megválaszoltam. Néhány napja tette fel a következőt: Miért van az, hogy te állandóan csomagolsz? Hogy ilyen sokszor költözöl? Hogyhogy ez lesz a 15. lakhelyed? Nagyon elmés és jó a kérdés. Lesz időm gondolkodni rajta hajnali 3-ig, amilyen tájt mostanában el szoktam tudni aludni...

Reggeles, megjegyzéses

Egy tegnapi megjegyzés kapcsán írom le a következőket.

Ami velem történik, az nem egy két-három szereplős történet. Nem egy egyszerű A együtt él B-vel, akit megcsal C-vel, ezért most B szenved sztori. Ennél sokkal több a szereplő, akik közül mind egytől egyig szenved. (Kivéve néhány régi szereplőt, akiknek sikerült kilépniük ebből a "bűvkörből".) A is. Ahol az összes szereplő egy csapásra rájön, hogy hibázott, így a sok szereplőtől, a sok helyszíntől, a hirtelen sok történéstől az eddig kimerevített film egyik pillanatról a másikra egy nyüzsgő, tevékeny mozgó kép lesz. Egy olyan mozi, amelyben a történet szálai a múlt felé futnak, és eddig úgy néz ki, egyetlen gyújtópontban egyesülnek, ami valamilyen módon A-val kapcsolatos. És nem másfél-két, hanem minimum negyven évre nyúlik vissza. És ami gyűrűzhetett volna tovább, ha Szent Iván napján nem kapok egy levelet C-től (amiért örökre hálás leszek), amiben nagyon röviden és velősen felvázolta, hogy a megérzéseimnek bizony konkrét alapja van.

Említettem egy korábbi bejegyzésben, hogy A másik Föld című filmmel hasonlatos ez az egész. Bizony nem is annyira B-ről és C-ről meg a többiekről, hanem A-ról szól az egész. Akit most "a sátán a belein keresztül kifordít", aki sok embernek fájdalmat okozott már, de aki elindult a másik Földre, hogy megtudja, mi is történt valójában. Vagy hogy egy maibb film példával éljek: A holnap határa Tomjaként kapott egyetlen egy lövést, hogy újra kezdhesse. (Tudom: ez így túl kusza, de egyelőre ez az egész helyzet is ilyen. Ha vége lesz, megírom az egészet. Lesz olyan jó, mint a két film, amiket említettem.)

Kedves megjegyzést író, egyébként maximálisan igazad van: mindig kettőn áll a vásár. Ha személyesen is ismernél, tudnád, hogy bármi történik is az életemben, az első dolog, hogy végiggondolom: mit/hol rontottam el. Mindegy, hogy ez a munkával vagy a magánélettel kapcsolatos. Átgondolom, mi az, amit rosszul láthatok, amit nem vehettem észre, amit tenni lehetne, kitől/hogyan lehetne véleményt, segítséget kérni, hogy jobb legyen, hogy más legyen. A jelen esetemben is megtettem. És -mivel évtizedes gyakorlatom van a dologban- nagyon hamar sikerült is tisztán meglátnom, mik azok a dolgok, amiken változtatnom kell. Hallgatnom kell a megérzéseimre. Lazábban kell vennem az életet. Nem szabad alárendelnem magam másnak. Nem kell állandóan megfelelnem. Pontosan tudnom kell, mit akarok. Ki kell állnom önmagamért. Nem szabad "túl jónak" lennem csak azért, hogy nyugi legyen: fel kell vállalnom a vélemény-ütköztetéseket. Őszintébbnek kell lennem magamhoz. És még sorolhatnám. Sok most említett dologban már rengeteget fejlődtem önmagamhoz képest, de van még feladat bőven.

Nagy szerencsém van abból a szempontból, hogy eddig sem egy elkényeztetett hercegnőként éltem egy rózsaszín vattacukor felhő csillámló, édes kellős közepében, hanem sok nagyon kemény dolog történt már az életemben. Szerencsés vagyok, mert ezeket mind egytől egyik sikerült szinte segítség nélkül áthidalnom, így volt alkalmam kicsit jobban megismernem önmagam és bizonyos "túlélési stratégiákat" kidolgoznom. Ezért tűnhetek erősnek. Ami tény: makacs egy nőszemély vagyok, ez is sokat tud segíteni abban, ha van egy célom. A mostani elsődleges célom: összeszedni magam és fedelet szervezni a fejem fölé, talajt a lábam alá. Aki ismer, tudja, hogy meg tudom csinálni. Én is tudom. És meg is csinálom.

(Minden egyes megjegyzésnek örülök, amit a blogra írtok. Sokat tanultam Tőletek belőlük eddig is. Köszönöm!)

Reggeles, megjegyzéses

Ott voltál tegnap éjjel is. Ugyanúgy guggoltál teli talppal a talajon támaszkodva, mint akkor este. A kis fehér helyett egy áttetsző, világos szürke lebernyeg volt rajtad. Csak néztelek. Mert most valahogy más voltál. Kis idő múlva oldalra fordítottad a fejed és rám néztél. Láttam a szemeidet. Ismerem ezt a nézést. Mindenki más is, aki valaha kapcsolatban állt veled. Ebben a nézésben minden benne van.

- Miért nézel így rám? - kérdeztem.

De nem szóltál egy szót sem, csak néztél tovább. Nem is kellettek a szavak, minden benne volt abban a makacs, érzelemmel teli, kicsit dühös, makrancos szempárban. Némán vágtad a fejemhez, hogy tudom ugyan a tökéletes megoldást, ám én megint csak felejteni szeretnék és megbocsátani, újra nem magamat nézem, megint képes vagyok nem haragudni, elengedni a történteket és újrakezdésen töprengeni. Kiolvastam azokból a szemekből, hogy "Ebből ki kell szállni, és ezt te is jól tudod.". És amikor a következő pillanatban arra gondoltam, hogy "Igen, de...", abban a szempillantásban eltűntél...