Anyukám, kilenc hónapja láttalak utoljára élve. Bár már akkor is csak a szíved működött úgy-ahogy, nyitott szájú, egyenletes, erős légvételekkel kompenzálva. Aznap is megírtam neked reggel az "anyu-naptárat". Nedves gézlapot tettem a szád elé, hogy ne száradjon ki a torkod, a légcsöved, hogy így "konfortosabb" legyen a haldoklásod. Hetek óta nem ettél és két napja nem ittál. Nem reagáltál már semmire. Valahol tudtam, hogy ez lehet az utolsó napod. Odaültem melléd, megfogtam a kezed, és órákig "beszélgettünk". Roppant szoros volt a kapcsolatunk, testalkatra olyanok voltunk, mint akiket fénymásoltak, csak a lábad volt egy számmal nagyobb.
Kilenc hónap telt el.
Ma E. szülinapján voltam. Ha látnád, nem hinnéd el, mekkora, milyen szép, és nem tudnád, hogyan rohanhatott el így 18 év. Talán a 10. szülinapján voltál te is velem nála. Ma már nyolccal több.
