Tegnap a hosszú munkanap után rendesen kipurcantam. Mínuszban volt az energiaszintem.
Ma "laza" napom volt, de hazaértem és úgy konkrétan majdnem használhatatlan voltam. Azért toltam a szekerem, de nem jutottam messze. Pedig az endócska viszonylagos nyugalomban volt ma is. Egy 4-es-6-os (komolyan, mint a villamos 😂) hullámzásra még nem veszek be gyógyszert. Nagyon kellemetlen és zavaró a feszítős fájdalom, miközben a petefészkeimet terméskőnek érzem, amik ki akarnak szakadni, de a fájdalomcsillapító-görcsoldó koktélom is rendesen hazavág, inkább elviselem a villamosomat. 😌 Ma reggel is carakodott a gyomrom és nem tudtam enni, vittem a reggelimet (szokásos zabkása kis gyümivel), és a suliba érés után már lassan be tudtam lapátolni. Délig lufinősködtem (azaz szörnyen fel voltam puffadva), de aztán rendeződött a dolog.
A gyerekek ma rákérdeztek, miért kell megműteni a hasamat. Sokat kérdeztek, tündériek voltak.
- De ha belenyúlnak a hasadba, az fáj! Akkor altatózva leszel?
- De ha utána felébredsz, nem fogod tudni a nevünket?
- Biztos, hogy emlékezni fogsz ránk?
- És akkor hogy lesz német óránk?
- Melyik tanár néni fog minket tanítani? Honnan jön? Szigorú?
- Nem igazság! Én nem akarok mást! Én a Timi nénit akarom! .... (Azt hittem, megeszem őket. ♡)
Robog az idő. A műtéti szervezés mindennapos. Holnaphoz egy hónapra már megkezdődik a műtét előtti diéta, rá 2 nappal pedig az elrendelt vizsgálatok és a hashajtás.
Azt hiszem, rájöttem, mitől félek a legjobban. Attól, hogy kénytelen vagyok/leszek kiengedni az "iránytást" a kezemből, hogy segítséget kellett/kell/fog kelleni kérnem, hogy pár napig biztosan kiszolgáltatott leszek, és talán az a legrosszabb, hogy nem tudok előre tervezni. Pedig ez van, vagy tudomásul veszem, vagy tudomásul veszem.
