Évzáró B-on

Ma sem ez volt a lényeg:

(De nagyon szépen köszönöm mindenkinek.)

Hanem az, amikor beléptem az ajtón és "Timi néni!!" felkiáltásokkal megindultak felém a gyerekek és öleltek, lógtak rajtam, mint szemek a szőlőfürtön, kérdezték, hogy vagyok. A cuki műsor, a biziosztás utáni sütizés, beszélgetés. 

A. vitt (nagyon köszönöm itt is!) és M. jött értem (ezt is köszönöm). És hazafelé ajándékot is kaptunk:

Hja, kavics. Mondjuk az a csoda, hogy eddig még nem történt meg (lánycsóki útépítés), naponta minimum kétszer megteszem ezt az utat, amióta csak megkezdődtek a munkálatok (persze nem csak itt kaphatok kavicsot, csak itt nagyobb eséllyel). 

Lógott a levegőben, hogy tudok-e menni ma délután az évzáróra. Nem voltam a legfényesebben. Egész délelőtt feküdtem-aludtam (ittam, mosdóztam), és kellett fájdalomcsillapító is (az ampullás, gyorsa(bba)n ható verzió). És borzasztóan oda kell figyelnem az ürítésre, egy icipici plusz nyomás, és már görcsöl is a bal vesém. Megy itthon a klíma, a derekamat mindig átkötöm egy kis kardigánnal, nehogy (meg)fázzanak a veséim.

(Érdekes, hogy ha jön egy történés, például egy betegség, mennyire megváltoznak a prioritások.)

A munkahét, kajcsik, egyebek

 

Persze fordítva töltötte fel a képeket....

Péntek. Fél 7 előttindulok, 7-től ügyeletes vagyok. Nagyon hosszú és tömény a nap3-ig. Munka után bolt(ok), hazacipekedés a garázstól, sütés. Vacsi: ropi...

Tudtam, hogy áthoztam anyutól a tejszínfelverőjét, de egyszerűen nem találtam. A héten aztán meglett. Tényleg boldog voltam.

Péntek: német óra részlet:

Kaptam:

Kértem, elhozták:

Ezt nem tudom, milyen fotó (...):

Csütörtöki vacsorám: 

Hja... :(

Kábé:

Étkek:

Egy hete sztem nem aludtam 8 órát összesen... Keggggyetlenül érzem a hatását. ...

Ha jönnek a jelek...

A gyerekek egytől egyig csodák. Minden prüntyő különleges, egyedi, rengeteg szerethető és nehezen viselhető tulajdonsággal. Rengeteget tanulok tőlük nap mint nap. Szeretném őket tyúkanyó szárnyaim alatt melengetni, meghallgatni a történeteiket, játszani velük szabadon. Szépek, egyéniségek, mindannyian különlegesek. Látom a belőlük áradó fényt. Mindemellett embertelenül nehéz velük. Mert pontosan arra nincs idő, amire kellene: a spontán örömre, játékra, beszélgetésre. Az sem mellékes, hogy öten végezzük két iskolában tíz ember munkáját...

Ma az első órámon a semmiből elkezdett nyomni-szúrni a mellkasom, levert a víz, mentem az ablakhoz, hogy kinyitom, de már nyitva volt, nem kaptam levegőt, gyorsan gyengültem. Elindultam nagyon lassan az ajtó felé, hogy kimegyek, megkérem a kollegákat, hogy hívjanak mentőt, de közben nagyon lassan enyhült a rosszullét, kibírtam óra végéig. Reggel fél 7-től este fél 6-ig voltam bent, a nyomás nem múlt el teljesen.

Két lehetőséget látok. Vagy felmondok (és elmegyek máshova, ahol szintén -mert mindenhol ezt látom- óriási a tempó és rengeteg a munka), vagy maradok, de a minimumot, az éppen elégségeset nyújtom.

A két suliban dolgozók közül senki nincs jól. Mindenki kegyetlenül (!) túlterhelt. (És most azok, akik sosem dolgoztak mostanában tanítóként, és csak a hírekből hallanak rólunk, legyenek kedvesek lapozni - vagy bejönni velem egyetlen (!) napra.)

Érdekes, de hálás vagyok a tanításokért: anyu és mami halála miatt, a kegyetlen munkakörülmények miatt, minden magánéleti nehézségem tekintetében. Mert tanítanak, terelnek, utat mutatnak, válto(tat)ásra sarkallnak, önmagam jobb megismerésére. Még ha fájdalmas is ez az út, tudom, hogy semmi nem történik véletlenül. 

Érdekes (nem véletlen?), hogy a napokban futottam bele ebbe az idézetbe:

"Képzeld el, hogy az élet egy játék, amiben öt labdával zsonglőrködsz. A labdák neve: munka, család, egészség, barátok és tisztesség. Mindegyiküket a levegőben tartod. Ám egy nap megérted, hogy a munka gumilabda. Ha leejted, felugrik. A többi - a család, az egészség, a barátok és a tisztesség - üvegből van. Ha az egyik lepottyan, megmásíthatatlanul megkarcolódik, megreped vagy akár ezernyi darabra is törhet. Csak akkor kezdheted megteremteni az egyensúlyt az életedben, ha valóban megérted az öt labda leckéjét

."

(James Patterson)

Hétfő és cukik

Hétvégén sokat gondolkodtam sok mindenről. Aztán ma sikerült kicsit beszélgetnem É-vel, aki tavaly is sokat segített. Ez a pár perc alatt jelentősen megnyugodtam és tudtam a gondolkodásom egy-két berozsdásodott fogaskerekén kicsit mozdítani. Így a nap hátralévő része már nem telt annyira feszülten, görcsösen, jobban tudtam magamra és a gyerekekre is koncentrálni. Este pedig végre eljutottam pedikűrre (júniusban kaptam az időpontot). A 'minden változik'-ban benne van az is, hogy elmúltam ötven. Ezelőtt elég volt évente egyszer mennem lábápolóhoz, most már volt tavasz végén -életemben először- tyúkszemem, és fél év múlva kell felkeresnem, ha addig nincs panasz. De még így is hálát adok a lábaimért: elvisznek bárhova, a bőrömet a napi krémezéssel karban tudom tartani, a lábkörmeimmel eddig semmi gond nem volt, most kezdenek vastagodni, de tényleg egy szavam sem lehet a lábfejemre.

A gyerekek mindkét iskolában cukik. Ahányan vannak, annyifélék. Egyikük érdekesebb, mint a másik. Mindannyian kis egyéniségek. És -komolyan mondom- minden nap tanulok tőlük. Nekem fontos, hogy hogy érzik magukat a suliban, a tanórán, így néha megkérem őket óra végén, hogy rajzolják le szmájlival. Eddig csak ilyen táblaképeket láttam (és egyszer volt két egyenes szájú is):

Ja, cukik:

Múlt héten -az ősz a téma olvasáson- megkérdeztem a gyerekeket, hogy milyen évszak van. 12-ből 12 gyerek rávágta: nyár. (És igazuk volt.)

.....

Ma meglát az egyik fiú gyerkőc (a kék krisna-völgyi nacimban voltam), erősen csóválja a fejét:

- Ez a gyatya nagyon csúnya. Timi néni, ez nagyon nem áll jól neked, csúnya.

😆

Műtét előtti 4. nap

A hét első munkanapja, a műtét előtti 4. nap nekem egyben az utolsó munkanapom is volt egy darabig.

Kis "ha véletlenül hiányoznék" ajándékkal készültem a gyerekeknek.

És voltak gyerekek, akik nekem is készültek ajándékkal.

😊

Csütörtök

Tegnap a hosszú munkanap után rendesen kipurcantam. Mínuszban volt az energiaszintem.

Ma "laza" napom volt, de hazaértem és úgy konkrétan majdnem használhatatlan voltam. Azért toltam a szekerem, de nem jutottam messze. Pedig az endócska viszonylagos nyugalomban volt ma is. Egy 4-es-6-os (komolyan, mint a villamos 😂) hullámzásra még nem veszek be gyógyszert. Nagyon kellemetlen és zavaró a feszítős fájdalom, miközben a petefészkeimet terméskőnek érzem, amik ki akarnak szakadni, de a fájdalomcsillapító-görcsoldó koktélom is rendesen hazavág, inkább elviselem a villamosomat. 😌 Ma reggel is carakodott a gyomrom és nem tudtam enni, vittem a reggelimet (szokásos zabkása kis gyümivel), és a suliba érés után már lassan be tudtam lapátolni. Délig lufinősködtem (azaz szörnyen fel voltam puffadva), de aztán rendeződött a dolog.

A gyerekek ma rákérdeztek, miért kell megműteni a hasamat. Sokat kérdeztek, tündériek voltak.

- De ha belenyúlnak a hasadba, az fáj! Akkor altatózva leszel?

- De ha utána felébredsz, nem fogod tudni a nevünket?

- Biztos, hogy emlékezni fogsz ránk?

- És akkor hogy lesz német óránk?

- Melyik tanár néni fog minket tanítani? Honnan jön? Szigorú?

- Nem igazság! Én nem akarok mást! Én a Timi nénit akarom! .... (Azt hittem, megeszem őket. ♡)

Robog az idő. A műtéti szervezés mindennapos. Holnaphoz egy hónapra már megkezdődik a műtét előtti diéta, rá 2 nappal pedig az elrendelt vizsgálatok és a hashajtás.

Azt hiszem, rájöttem, mitől félek a legjobban. Attól, hogy kénytelen vagyok/leszek kiengedni az "iránytást" a kezemből, hogy segítséget kellett/kell/fog kelleni kérnem, hogy pár napig biztosan kiszolgáltatott leszek, és talán az a legrosszabb, hogy nem tudok előre tervezni. Pedig ez van, vagy tudomásul veszem, vagy tudomásul veszem.

💗

kép forrása

Indulok haza a suliból. A gyerekek kint játszanak. 

- Timi néni!- kiált utánam egy kis elsős.

Megállok. Megfordulok. A pöttöm kislány fülig érő mosollyal, kitárt karokkal fut felém. Nyitom én is a karjaimat. Megölel. Megölelem. Amire a kocsihoz érek, el is felejtem, hogy fáradt voltam.