Nagyon sűrű volt a mai nap is. Reggel papírbolt a kolleganőmnek. Csodásak voltak a fények.
Autózás (hát a reggeli csúcsforgalomban inkább araszolás) a suliba.
Munka.
Sietés haza. Gyors ebéd. Gyors scannelés és emailek küldése (anyu ügye, én intézem).
Sietés vissza a városba, ma volt a nemzetiségi német munkaközösségi fórum. A tanösvényt jártuk végig és a Német Nemzetiségi Házban volt a cél.
Kicsit előbb eljöttem (fél 4), mert hivatalos ügyben is intézkednem kellett.
Onnan haza. Kis szusszanás, aztán tovább. Onnan bolt(ok). Majd haza. Vacsi.
Újabb emailek.
És purc.
Gépelés közben el tudnék aludni. De közben ránézek a naptárra: 11-e van. Fél éve ezen a napon volt a műtét előtti utolsó munkanapom. 4 nap volt vissza a műtétig. Nem féltem, hogy elkapok valamit a munkahelyen vagy máshol, szörnyen vártam a műtétet, biztos voltam benne, hogy segíteni fog, hogy sikerül. Habár akkor -annyira sok fájdalom és szenvedés után- még nem tudtam elképzelni, hogy milyen fájdalom nélkül élni, egyáltalán nem izgultam és nem féltem a műtéttől. Csak nagyon-nagyon-nagyon vártam. És most itt ülök, másféle hulla fáradtsággal, mint akkoriban, és még mindig napi szinten hálát adok a műtétért, minden nehézsége, a lábadozás minden fájdalma és kellemetlensége megérte.
De most lassan elteszem magam, még 2 munkanap van vissza, sok-sok délutáni intézkedés, és nem ártana csomagolni is elkezdeni. Az idei húsvét az Őrségben lesz. :)
