Reggel fél 9-ig aludtam. Reggeli után visszafeküdtem, fél 3-kor keltem. Ebédeltem. Aztán csak voltam.
Most kezd rám telepedni az elmúlt hónapok minden fizikai fáradtsága. Nehezen vonszolom át magam a munkanapokon, itthon aztán szinte semmire nem vagyok már képes. Sokszor kész kihívás felverekednem magam a harmadik emeletre is.
Rengetegszer eszembe jut anyu halál-arca. Az a kifogástalanul ránctalan, hihetetlenül nyugodt arc, az a leheletnyi mosoly, a majdnem teljesen csukott, szép, zöld szem. Maga volt a megtestesült nyugalom és boldogság. Az előtte megélt évek, hónapok és napok emberfeletti szenvedésével teljesen ellentétesen. Még órákkal utána, sőt, amikor elszállították, sem volt rajta hullafolt, csak szép egyenletesen kihűlt a teste és fehéredett. Nekem nagy megnyugvás, hogy így láttam utoljára. Gyönyörű volt.
A héten, ahogy lemegy a nap és sötét lesz, elborít anyu hiánya. És sírok. Legtöbbször egészen addig, amíg elalszom. És reggel sokszor sírva ébredek. Még mindig egy másik -saját- világ, amiben élek, a külső történéseket érzékelem, de nincsenek rám hatással. Gondolatban még itt vagy velem/velünk (mert sokaknak hiányzol), a rengeteg közös élményben, a sírásban és nevetésben, az ébredéskor sírástól dagadt szemeimben.
Szekszárdon (Mekiben):
