Koldultam.
Másoktól.
Hosszú éveken át.
Szeretetet, figyelmet, megértést, odafordulást, megbecsülést, cseppnyi morzsákat, amiktől egy pillanatig végre azt érezhettem: én is érek valamit.
Olyanoktól vágyakoztam ilyesmikre, akik maguk sem rendelkeztek efféle dolgokkal. Nem láttam akkor még, hogy nincs miből adniuk nekem. Nem tűnt fel, hogy milyen üres is a zsákjuk. Ahogy az sem, hogy épp olyan mostohán bánok magammal, ahogyan ők bántak velem. Nem tudtam, hogy én is csak úgy működök, mint egy tankönyvi példa: úgy hagyom el önmagam, ahogy egykor mások hagytak el.
Kívül keresgéltem mindazt, ami eleve bennem volt.
Mi mást is tehettem volna?
A gondolataink formálják a világunkat - való igaz, csakhogy előbb a világ formálta a gondolkodásunkat.
Csak apró lépésenként tudtam felhagyni a koldulással. Például ritkábban igyekeztem házhoz a pofonokért. Elfájtam a hiányokat. Befoltoztam sok-sok lyukat.
Önmagammal.
Milliónyi elsírt könnyel, csendben töltött perccel, megszült válaszokkal, haraggal, vádaskodással, szégyennel, egyedülléttel a hátam mögött, a továbblépés kapujában, most újabb kérdésre keresem a választ:
ki vagyok én, ha mindaz, amiből megalkottam a világomat, az nem más, mint mások tükörképének torz lenyomata?
Elvesztegetett időnek érzem a történteket, mert már soha nem kaphatom vissza a fájdalmas éveket.
Próbálok nem harcolni a van ellen.
Ez vagyok én.
Így görbültem meg.
Minden egyes nap tanulom magamhoz ölelni a saját történetem.
