Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kis Boszi és az ő kis Húga. Történt ez, történt az, teltek az évek, felnőttek. Egy nap a kis Húg örömmel újságolta: hamarosan megszületik a kis Herceg. Volt nagy öröm a családban! Szülő, nagyszülő, szomszéd és minden ismerős boldogan fogadta a hírt. A kis Herceg nőtt-növekedett a kis Húg pocakjában. A kis Boszi pedig a kis Húg idegeire ment sokszor, mert simogatta a kis Herceget a pociban, beszélt hozzá, viccelődött vele... Szerette már akkor, amikor még nem is ismerte.
Kilenc hónapra rá, egy csodás tavaszi napon, megszületett a várva várt kis Herceg: hatalmas volt és gyönyörű. Boldogságot hozott a család életébe, és a kis Bosziéba valami emberi szóval megnevezhetetlen, erős, stabil köteléket.
Cseperedett a kis Herceg, mindenki szerette, mert cserfes volt, okos, közvetlen, tüneményesen aranyos. Szeretett a kis Boszival lenni, sokat játszottak együtt, táncoltak, énekeltek, nevettek, viccelődtek.
Egyik este, amikor a Bosziéknál nyaralt a mandula műtétre váró kis Herceg, a Boszi órákon át csak nézte az alvó picurt, simogatta a buksiját, és azért imádkozott, hogy minden rendben történjen és véletlenül se legyen semmi baja a kis Hercegnek. Nagyon szerette, nagyon féltette. Rendben is volt minden.
Újabb évek teltek el, és ez a szeretet és féltés, ez a különleges kötelék mit sem változott. A kis Herceg továbbra is okos volt, értelmes, már iskolás, ahol jól tanult, sportolt, sok barátja volt, élte a kisiskolások felhőtlen életét.
Ám egyszer csak hirtelen sötét viharfelhők takarták el az eget: a kis Húg telefonált: a kis Herceg beteg lett. Cukorbeteg. 1-es típusú, inzulinos. Egyik napról a másikra. Nagyon kemény időszak köszöntött be az életükbe...
És ez az a mese, aminek nincs vége, hanem így marad. Mert ezen nem lehet változtatni.
És ez a mese, amit a kis Boszi könnyes szemekkel gépel most be. Mert bár hónapok teltek már el a diagnózis óta, és habár a Boszi életében is történt már egy-két kemény dolog, ez most egy olyan, amit egyszerűen nem képes felfogni, amit egyszerűen nem tud elfogadni, ahol nem hatnak rá az észérvek. Nincs olyan nap vagy óra, hogy ne gondolna aggódva és kétségbeesetten a kis Hercegre. És arra, hogyan tudna segíteni neki. Miközben tudja, hogy nem tud segíteni. Pedig megtenne bármit, hogy segíthessen. Átvenné a tűszúrásokat, a szigorú napirendet, megenné helyette a brokkolit és a finomfőzeléket (pedig irtózik a tűtől és utálja a finomfőzeléket); és ha lehetne, most azonnal lemerülne a tenger mélyére, felkeresné a gonosz boszorkányt, és megtenne bármit cserébe, csak hogy a kis Herceg újra egészséges legyen. Lenne újra kövér (!), akár 100 kilós is, meginná a tejet, akkor is, ha kiütéses lesz és rosszul van tőle, odaadná mindenét, csak láthaná, hogy a kis Herceg jól van, éli világát, boldog és egészséges.
Kérlek, ha tudod a gonosz tengermélyi boszorkány címét, vagy ha sikerül nekem nála időpontot kérned, szólj! Ígérem: pontos leszek!