11 éve isteni karácsonyi kiflit sütöttünk anyuval Hőgyészen.
10 éve Ausztriában dolgoztam.
9 éve délelőtt ügyintéztem, délután Hőgyészen voltam anyuéknál.
8 éve anyuval Korneuburgban voltunk kocsival, az ominózus tárgyaláson. (A mai napig ugyanez a sapim. :) )
6 éve hatalmas hó esett. Az én anyukám híres volt arról, hogy mindig extrém időjárási viszonyok voltak, amikor útra kelt. És mindig ragaszkodott a tervéhez. 6 éve Hőgyészről felbuszozott hóesésben Budapestre a húgomékhoz, aztán hazafelé már akkora volt a hó, hogy késtek a buszok, nem érte el az utolsó csatlakozást. (A bejegyzés elején aláhúzott, színes szóba tettem a linket, ott a teljes sztori.)
3 éve dobozoltam.
Tavaly anyu életvégi történetének egyik legmegrázóbb napja volt... Akkora fájdalmai voltak, hogy percenként a szívem szakadt meg érte. Egy roppant kemény délelőtt után délután megérkezett a hospice orvos. Szokás szerint a konyhában ült le. Anyut átültettem a tolószékbe és kitoltam a konyhába, az asztalfőre, mint ilyenkor mindig. Szörnyen elgyötört volt az arca, szenvedett. De nem mutatta. Az orvos megvizsgálta, kikérdezte, majd elkezdte írni a látogatási lapot. Kábé két-három perce csend volt. Az orvos jegyzetelt, én anyuval szemben ültem, M. anyu mögött állt. Amikor anyu egyszer csak megszólalt: Doktor úr, mennyi időm van még? Bennem megállt az ütő, és az orvos olyan empatikusan, egyszerűen, kedvesen, ahogy csak lehetséges, válaszolt anyunak. Hogy ugye érzi, mennyire nőnek a fájdalmak, mennyit fogyott, mennyire nem tud enni, inni (...), mindezek azt jelzik, hogy a szervezet lassan pihenni készül (...). "Azt hiszem, lehet még egy szép karácsonya." Én komolyan nem kaptam levegőt, csak járt az agyam, gyorsan ránéztem a naptárra: bakker: december 14-e van, nagyon közel a karácsony, tehát még másfél-két hét, amíg élhet az anyukám... Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy ne sírjak, hiszen anyu ott ült velem szemben. Borzasztó volt hallani tőle ezt a kérdést és borzalmas volt látni, ahogy hallgatja az orvos válaszát. Mindezt képtelenség felfogni és embertelen megélni. Anyu csak ült. És miután az orvos elment, teljesen belemerült a saját gondolataiba, nagyon hosszú csend következett.
Három-négy napja feketében járok. Csak azért, mert ehhez van kedvem (mindig is szerettem a feketét, sok fekete ruhám volt mindig). Ma munkanap volt. Kató Móni keramikus tartott egy foglalkozást, kerámiát festettünk akril festékkel. Én tulajdonképpen nem akartam festeni, de mégis beültem a gyerekek közé és élmény volt valami újat kipróbálni.
Ezután fodrász...
... bolt.
M. isteni gulyáslevest főzött, így végre frissen főtt ételt ehettem ebédre, hála itt is érte.
Aztán pihenő. És baccus itt volt a ritka lehetőség: ledőlni ebéd után, s bár ledőltem, egyszerűen nem tudtam elaludni. :)
Délután M. meghívott egy sütire-kávéra (nagyon köszönöm). A cukrászdában az asztalokon mécsesek égtek. Lefotóztam anyunak, mert nagyon tetszett volna neki.
Holnap is munka: adventi vásár Babarcon. Ha összejön, amit M-val terveztünk, akkor ihatok forralt bort, és gy nem fagyok carrá (má' bocsánat), mint általában. Legalábbis nem érzem annyira, hogy fázom. (A helyszínt nagyon várom, már írtam: a babarci paplak és az udvara valami meseszép. És azt is várom, hogy a 3 babarci kolléga kicsit együtt legyen, hogy beszélgessünk. Idén B-vel csak útközben találkozunk, amikor "helyet cserélünk" a két iskolában...)
