2015. február 23., hétfő

Megjegyzéses 2

(1. rész itt)

A délután végére úgy illatozott a lakás és olyan tiszta volt, mint egy fertőtlenített laboratórium. Tulajdonképpen büszkének kellett volna lennem magamra, hogy mindezt megcsináltam, hogy végre csináltam valami értelmeset, és persze jó érzés volt így végignézni az albérleten, mégis csak annyi motoszkált a fejemben: képtelenség, hogy ez lenne az életem, hogy néha képes legyek annyira összekapni magam, hogy kitakarítsak.



Azt ígérték: ha megteszem magamért, amit meg kell tennem, akkor kinyílik előttem egy szép, új világ. Ez lenne az? Hogy pár naponta összeszedjem magam egy rutin feladat teljesítése erejéig? Nem hiszem. Akkor mindenki hazudik? Az nem lehet. Idő kellhet, sok-sok idő, amire összerakom magam, amire képes leszek tudni, mit akarok, amire képes leszek álmokat álmodni és lesz elég erőm a megvalósításukhoz. Mert azt már legalább tudom, hogy fekete-fehér helyett színes filmben szeretnék gondolkodni.

Csak ültem. Negyven évesen. Arra gondoltam, mire jó, hogy élek, van-e valami értelme. Gyerekkoromban arról álmodoztam, hogy öt gyerekem lesz. A nevük is megvolt és az is, milyen sorrendben, mennyi idővel egymás után születnek. Sőt azt is tudtam, hogy fognak kinézni. A képük be volt ragasztva egy füzetbe, a többi álmom mellé. Ennyi idősen erről már lemondtam. Igaz, hogy sok gyereket megtanítottam tanítóként írni és olvasni, igaz, hogy írtam egy könyvet németül a hőgyészi svábság dalairól, sőt talán egyszer befejezem a második részét is, igaz, hogy blogot vezetek, amit nagyon sokan olvasnak, na de mi van akkor? Mi értelme van, ha ugyanez a szürke egér, ez a nevetséges, gyenge valaki maradok? Legszívesebben elsírtam volna magam. De ahogy nevetni, úgy sírni sem igen tudok mostanában. Leginkább egy rideg, kihalt sivatagnak érzem magam ott belül, amiből kifogyott minden élet: mintha megszűntek volna az érzéseim.

Mivel mostanában esténként érzem, amikor még biztosan nem tudok elaludni vagy éppen reggel még messze az első derengő napsugár, de már képtelen vagyok vízszintben maradni, bekapcsolom a számítógépet és gépelek, írok. Régebben sok verset írtam és novellákat, sőt van néhány mesém is, amit anno a húgom letesztelt a gyerekein, akiknek tetszett. Mindig szerettem írni és mindig voltak, akik szerették olvasni. Főiskolás koromban egy csoporttársam pályázatra is beküldte néhány versemet, olyan jónak találta őket. Persze nem nyertem. De ez nem is fontos. Egy részről az írás terápiának sem utolsó, más részről viszont segít abban, hogy a gondolataimat, a történéseket sorba, időrendbe tehessem a fejemben, hiszen szinte teljesen elvesztettem az időérzékemet. Nem tervezek könyvet írni a depressziómról. Egyszerűen nem tartom elég érdekesnek, és nem vagyok ezzel a gonddal egyedül, bárki írhat róla, aki szeretne. Viszont segíthet nekem, megmarad mementónak, másoknak pedig, ha leírom ide, jó lehet ötletnek, olvasgatásra.

Szükségem van az írásra. Mert általa kicsit talán bebizonyíthatom magamnak, hogy élek, hogy ennek az életnek igenis van valami értelme, és ahogy más például a tévézésre szán időt, én az írásra, mert kell egy elfoglaltság, valami, amit én is tudok, amire képes vagyok, ami talán minimálisan rámutathat, hogy bennem is van érték, legalább egy apróság, amibe kapaszkodhatok, amire építkezhetek.

(...)

Hétfő (Mo. 14/8.)

Nekem könnyű... Mert már megcsináltam...
Nem tudok helyetted tervezni.
Nem tudok helyetted főzni.
Nem tudok ott állni melletted, hogy ne nassolj.
Nem tudok helyetted edzeni.
Nem tudok helyetted megváltozni.
De tudom, hogy bárki képes rá. BÁRKI. TE IS.
Indulj el.
Egyszerűen kezdj bele.
Csináld.
Ha tényleg akarod, ha tényleg döntöttél, minden nehézséget le fogsz győzni.
Ne akard holnapra, főleg ne tegnapra. Adj időt magadnak.
Szeresd magad, fogadd el magad és egyszer csak látni fogod, hogy megy a dolog.
Hinned kell magadban akkor is, ha nehéz, akkor is, ha hibázol közben.
Ez a dolog rólad szól.
Le kell győznöd önmagad.
Hogy lebonthasd a páncélt, amit magad köré növesztettél.
Tervezz.
Főzz.
Tartsd az étrendedet.
Eddz.
Mert meg tudsz változni.
Kezdj bele. Csináld.
Hogy te is elmondhasd: nekem könnyű, mert már megcsináltam.



A fenti egy régi blogbejegyzés, de ide másoltam, mert reggel eszembe jutott. Akkor, amikor felkeltem és fáradt voltam, fájt mindenem, vissza akartam kuckózni az ágyba. Akkor, amikor a kisördög a fejemben olyan friss és aktív volt, mintha neki nem lenne szüksége alvásra. Csak szajkózta, hogy jaj, szegénykém, hát feküdj vissza!, ugyan, ki kéri számon, hogy mozogtál-e ma valamit?, egy nap kihagyás az nem a világ!, és ha ma nem csinálsz semmit, ha csak úgy vagy, az igazán nem számít!... És vigyorgott, hízelgett rendületlenül.

Csakhogy már este készen volt a ceruzával felskiccelt terv mára, és én gyógyulni, élni akarok, éppen a "nem csinálok semmit", "nem találkozom senkivel", "úgysem fontos", "majd holnap" (...) típusú gondolkodástól megszabadulni. Így kupán vágtam a kisördögöt és elkezdtem élni, megélni a napomat, még ha most csak ilyen egyszerű formában is.

R: sonkás-sajtos rántotta (2 tojás, 2 sz. sonka, 2 ek mangalica zsír)
E: 2 marék sós mandula, somlói
V: halászlé, 1 vajas kornspitz




Mozgás:



Reggel nyolckor már a városban voltam. Aztán pár órát otthon, majd este 8-kor értem haza.

Majdnem napra pontosan egy éve készült az első kakaós (paleo) piskóta. És ugyanabból a csomagból ma is egy. Csak harmad adag, de megsütöttem Milánnak, a "kis" cukorbeteg keresztfiamnak. Megyek hozzájuk, szegény hadd örüljön egy kis nasinak, amiből ő is ehet és még számolnia sem kell, hiszen csak 1 g szénhidrát van egy szeletben.


Amíg ez sült, bekevertem a somlóihoz a piskótát. Amikor megsült, megcsináltam hozzá a kakaós löttyöt és bekevertem egy kornspitzet (most került bele 1 ek zsír is). Amíg sültek a kiflik, megettem az ebédet.

Végre megsült a kornspitz is. (Nem volt sok időm, időre mennem kellett.)




(Két hete elégettem az ujjamat a vasalóval, múlt héten a télűzős busós tűznél egy pernye szétégette a tenyeremet, tegnap egy kósza halszálka állt bele az ujjamba, ma a sütőnél égettem meg az egyik ujjamat és lefejeltem a konyhaszekrény ajtaját, ma vacsoránál egy halszálka úgy beleállt a felső fogínyembe, hogy alig tudtam kivadászni... Minden seb csak addig fáj, amíg be nem gyógyul... És szerencsés vagyok, hogy ennél nagyobb dolgok nem történnek.)

Majd Pécs, pszichológus.

Aztán látogatás kedves ismerőseimnél. Konkrét célból, de erről most még nem írok.

A húgom is keresett: szerdán utazom hozzájuk és amellett, hogy főz a fényevő és a cukorbeteg gyerekének, velem is egyeztette a menüt. Hálás köszönet!

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Motiváció

"Valamiben hinni annyit jelent, mint gondolatban felépíteni vagy "megteremteni", aztán kitartani a gondolat mellett, és kételyek nélküli teljes belső bizonyossággal tudni, hogy a kívánt eredmény előbb-utóbb a fizikai világban is megjelenik." 

(Balogh Béla) 


Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha