(1. rész itt)
A délután végére úgy illatozott a lakás és olyan tiszta volt, mint egy fertőtlenített laboratórium. Tulajdonképpen büszkének kellett volna lennem magamra, hogy mindezt megcsináltam, hogy végre csináltam valami értelmeset, és persze jó érzés volt így végignézni az albérleten, mégis csak annyi motoszkált a fejemben: képtelenség, hogy ez lenne az életem, hogy néha képes legyek annyira összekapni magam, hogy kitakarítsak.
A délután végére úgy illatozott a lakás és olyan tiszta volt, mint egy fertőtlenített laboratórium. Tulajdonképpen büszkének kellett volna lennem magamra, hogy mindezt megcsináltam, hogy végre csináltam valami értelmeset, és persze jó érzés volt így végignézni az albérleten, mégis csak annyi motoszkált a fejemben: képtelenség, hogy ez lenne az életem, hogy néha képes legyek annyira összekapni magam, hogy kitakarítsak.
Azt ígérték: ha megteszem magamért, amit meg kell tennem, akkor kinyílik előttem egy szép, új világ. Ez lenne az? Hogy pár naponta összeszedjem magam egy rutin feladat teljesítése erejéig? Nem hiszem. Akkor mindenki hazudik? Az nem lehet. Idő kellhet, sok-sok idő, amire összerakom magam, amire képes leszek tudni, mit akarok, amire képes leszek álmokat álmodni és lesz elég erőm a megvalósításukhoz. Mert azt már legalább tudom, hogy fekete-fehér helyett színes filmben szeretnék gondolkodni.
Csak ültem. Negyven évesen. Arra gondoltam, mire jó, hogy élek, van-e valami értelme. Gyerekkoromban arról álmodoztam, hogy öt gyerekem lesz. A nevük is megvolt és az is, milyen sorrendben, mennyi idővel egymás után születnek. Sőt azt is tudtam, hogy fognak kinézni. A képük be volt ragasztva egy füzetbe, a többi álmom mellé. Ennyi idősen erről már lemondtam. Igaz, hogy sok gyereket megtanítottam tanítóként írni és olvasni, igaz, hogy írtam egy könyvet németül a hőgyészi svábság dalairól, sőt talán egyszer befejezem a második részét is, igaz, hogy blogot vezetek, amit nagyon sokan olvasnak, na de mi van akkor? Mi értelme van, ha ugyanez a szürke egér, ez a nevetséges, gyenge valaki maradok? Legszívesebben elsírtam volna magam. De ahogy nevetni, úgy sírni sem igen tudok mostanában. Leginkább egy rideg, kihalt sivatagnak érzem magam ott belül, amiből kifogyott minden élet: mintha megszűntek volna az érzéseim.
Mivel mostanában esténként érzem, amikor még biztosan nem tudok elaludni vagy éppen reggel még messze az első derengő napsugár, de már képtelen vagyok vízszintben maradni, bekapcsolom a számítógépet és gépelek, írok. Régebben sok verset írtam és novellákat, sőt van néhány mesém is, amit anno a húgom letesztelt a gyerekein, akiknek tetszett. Mindig szerettem írni és mindig voltak, akik szerették olvasni. Főiskolás koromban egy csoporttársam pályázatra is beküldte néhány versemet, olyan jónak találta őket. Persze nem nyertem. De ez nem is fontos. Egy részről az írás terápiának sem utolsó, más részről viszont segít abban, hogy a gondolataimat, a történéseket sorba, időrendbe tehessem a fejemben, hiszen szinte teljesen elvesztettem az időérzékemet. Nem tervezek könyvet írni a depressziómról. Egyszerűen nem tartom elég érdekesnek, és nem vagyok ezzel a gonddal egyedül, bárki írhat róla, aki szeretne. Viszont segíthet nekem, megmarad mementónak, másoknak pedig, ha leírom ide, jó lehet ötletnek, olvasgatásra.
Szükségem van az írásra. Mert általa kicsit talán bebizonyíthatom magamnak, hogy élek, hogy ennek az életnek igenis van valami értelme, és ahogy más például a tévézésre szán időt, én az írásra, mert kell egy elfoglaltság, valami, amit én is tudok, amire képes vagyok, ami talán minimálisan rámutathat, hogy bennem is van érték, legalább egy apróság, amibe kapaszkodhatok, amire építkezhetek.
(...)
Csak ültem. Negyven évesen. Arra gondoltam, mire jó, hogy élek, van-e valami értelme. Gyerekkoromban arról álmodoztam, hogy öt gyerekem lesz. A nevük is megvolt és az is, milyen sorrendben, mennyi idővel egymás után születnek. Sőt azt is tudtam, hogy fognak kinézni. A képük be volt ragasztva egy füzetbe, a többi álmom mellé. Ennyi idősen erről már lemondtam. Igaz, hogy sok gyereket megtanítottam tanítóként írni és olvasni, igaz, hogy írtam egy könyvet németül a hőgyészi svábság dalairól, sőt talán egyszer befejezem a második részét is, igaz, hogy blogot vezetek, amit nagyon sokan olvasnak, na de mi van akkor? Mi értelme van, ha ugyanez a szürke egér, ez a nevetséges, gyenge valaki maradok? Legszívesebben elsírtam volna magam. De ahogy nevetni, úgy sírni sem igen tudok mostanában. Leginkább egy rideg, kihalt sivatagnak érzem magam ott belül, amiből kifogyott minden élet: mintha megszűntek volna az érzéseim.
Mivel mostanában esténként érzem, amikor még biztosan nem tudok elaludni vagy éppen reggel még messze az első derengő napsugár, de már képtelen vagyok vízszintben maradni, bekapcsolom a számítógépet és gépelek, írok. Régebben sok verset írtam és novellákat, sőt van néhány mesém is, amit anno a húgom letesztelt a gyerekein, akiknek tetszett. Mindig szerettem írni és mindig voltak, akik szerették olvasni. Főiskolás koromban egy csoporttársam pályázatra is beküldte néhány versemet, olyan jónak találta őket. Persze nem nyertem. De ez nem is fontos. Egy részről az írás terápiának sem utolsó, más részről viszont segít abban, hogy a gondolataimat, a történéseket sorba, időrendbe tehessem a fejemben, hiszen szinte teljesen elvesztettem az időérzékemet. Nem tervezek könyvet írni a depressziómról. Egyszerűen nem tartom elég érdekesnek, és nem vagyok ezzel a gonddal egyedül, bárki írhat róla, aki szeretne. Viszont segíthet nekem, megmarad mementónak, másoknak pedig, ha leírom ide, jó lehet ötletnek, olvasgatásra.
Szükségem van az írásra. Mert általa kicsit talán bebizonyíthatom magamnak, hogy élek, hogy ennek az életnek igenis van valami értelme, és ahogy más például a tévézésre szán időt, én az írásra, mert kell egy elfoglaltság, valami, amit én is tudok, amire képes vagyok, ami talán minimálisan rámutathat, hogy bennem is van érték, legalább egy apróság, amibe kapaszkodhatok, amire építkezhetek.
(...)
