Péntek: kifelé a mélységből, Mo. 8.

Nehéz korszakokon vagyok túl. 2014-ben értem el az örvény fojtogató legmélyére. És ott ragadtam. Nem tudtam segíteni magamon. Nem tudott segíteni se a család, se a barátok. Egyetlen kiútként felkerestem egy pszichológust. Dr S. segítségével sikerült választ kapnom a kérdéseimre és ezek a válaszok az örvény legmélyének ingoványába nyomták a fejem. Egészen addig, amíg nem kaptam levegőt. Ezen a ponton eldönthettem, hogy megfulladok vagy kidugom a fejem. Talán az életösztön volt, ami egyszer csak elrugaszkodásra késztetett, és én a felszínre jöttem és kapkodva hatalmas levegőt vettem. Azóta kimásztam már az ingoványból, de ingatag a talaj, nagyon könnyű megcsúszni.

Már nem félek ettől a csúszós parttól. Tudom, hogy van fent és van lent, tudom, hogy mindig minden változik. Vannak jobb napok, vannak rosszabbak. És még mindig vannak nehéz, rossz korszakok. De már tudom, hogy nincs szükségem segítségre, mert a Dr. S-től tanult technikákat alkalmazva és a saját tapasztalataimmal felvértezve kimászok belőle. 

Jogom van a kitörő jókedvhez, de jogom van a rossz napjaimhoz is. Az én életem nem kirakat-élet, nem mosolygok mindig, nincs kedvem néha semmihez. De mindig tudom, hogy elmúlik. Úton vagyok, és az út nem vízszintes és nem teljesen egyenletes. 

Ez az év eddig nagyon nehéz. Munka, magánélet, család, betegségek a családban (diabétesz, rák), a saját nyavajáim (visszatérő bokafájás, irdatlan nyak- és vállfájdalom, fogak...). Mindez jó arra, hogy a mélybe nyom. És hogy ez miért jó? Mert onnan már csak felfelé vezet út (hogy lejjebb menjek, nem hagyom). Elfáradtam a gondolkodásban, belefáradtam az állandó fáradtságba, a kilátástalanságba. Tegnap úgy döntöttem: jöjjön, aminek jönnie kell, jó vagy rossz, elfogadom. Nem történt semmi csodálatos mára, nem lettem varázsütésre happy, nem virít az ablakom előtt szivárvány, csak ma már képes voltam kilépni az ajtón. Ma már el mertem menni boltba, emberek közé. Néha mosolyogtam. 

Tudom, hogy nem járok egyedül ebben a cipőben. Tudom, hogy sokan tudják, érzik/értik ezt: van különbség a "rossz kedvem van", a "szomorú vagyok" és a "húz le valami a mélybe és nem tudom, mi ez, nem tudok belőle kijönni" között. Aki ismer, ismeri ezt az arcomat is: a nyúzottat, mosolytalant, talán látja a félelmet a szememben, a kétségbeesést, a "magamba szorulást". Látja a száradó könnycseppeket, hogy nem öltöztem fel, az ágy vetetlen, rendetlenség van, halomban áll a mosogatnivaló, érezni, hogy nem szellőztettem. Sokszor kikapcsolom a telefont is, mert ilyenkor nem bírnám felvenni. Ha sikerülne is, nem tudnék mit mondani. Anno jó másfél évig tartott (és az egy ennél nagyságrendekkel rosszabb állapot volt), manapság két-három napig vagy csak néhány óráig szokott, a mostani kicsit hosszabb. Ilyenkor azt mondják rám: depizek, depis vagyok. És jó ez így. Ez is én vagyok. De egyre jobb(an) leszek, ma már egészen jól vagyok.

(Ha érintett vagy és érdekel, egyszer szívesen leírom a "megküzdési stratégiáimat", azaz hogy hogyan mászok ki ilyenkor a saját szorításomból.)

(Pici türelmeteket kérem, az üzenetekre szeretnék még ezen a héten válaszolni. Köszönöm!)

A "mély" időszakok egyik kardinális harca, hogy enni kell. És nem csokit. Mert habár finom és készen van, csak éhes leszek tőle. Nem sós mogyit, mert habár azt sem kell főzni, fájni fog a hasam és ragyás lesz a képem. Ilyenkor is jól jön, hogy van a fagyóban kenyerem. És hogy vaj és tojás mindig van itthon. Nem éppen követendő a mai fogyasztásom sem, de csak olyasmit ettem, ami jó nekem, és egyáltalán nem mellékes, hogy (ma is) ettem.

R: 2 vajas-paprikás kenyér, keto kávé

E: sonkás-sajtos rántotta, maradék piskóta megkenve a maradék krémmel (kakaós kocka)

V: 3 vajas-paprikás kenyér, keto kávé

A vacsorát sem kirakatként fotóztam. Nincs rend a konyhában, talán később vagy holnap rá tudom venni magam a helyzet normalizálására. 

Nagyon mini séta a Dunán, 2km.

A mosogató és környéke. Nem titkolom és nem szégyellem. Most ez van. És hamarosan fog még itt is minden csillogni.

Mára volt tervben BBG torna és kardio is, de már megtanultam, hogy a terv csak egy terv, ami változhat. Amint jól leszek, úgyis bepótolom. A héten meg már futottam 30 km-t, meg amúgy sem hajt a tatár. mai kardionak -nekem- simán megteszi a kis 2km sétácska is. Örülök, hogy voltam friss levegőn.

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Megjegyzéses 22

Este volt már, amire hazamentem. Haza? A lakásba, ahol addig G-ral éltem. Át sem kellett gondolnom: szó nélkül csomagolni kezdtem. Szombat volt. Hétfőn indultam Ausztriába dolgozni. Oda is pakolnom kellett és a lakásból is. Még nem tudtam, miként, még nem tudtam, hova, csak egy dolog járt a fejemben. El innen, el!

Akkor még fel sem fogtam, hogy ez megint menekülés volt. Menekülés a jelenből, magam elől, a gondok, az érzelmeim elől. Ahelyett, hogy leültünk volna és elmondtam volna: oké, hapsikám, akkor kapsz két hónapot. Ha ez idő alatt ez és ez megtörténik, pakolok. És ha ez meg ez nem történik meg, akkor szintén szedem a sátorfámat. Képtelen voltam beszélni. És képtelen voltam elfogadni és kimondani az érzéseimet.

Vasárnapra elkészült az osztrák csomag is és minden más holmim is csomagolásra került. Egész nap pakoltam, zsákoltam, dobozoltam azután, hogy az éjjel talán két órát ha aludtam. A nappaliban, a padlón. Aztán minden átkerült egy tárolóba. Ha jól számoltam, 23-szor fordultam a harmadik emeletről, kocsiba be, egyenként. A tárolónál kocsiból ki. Ott A. segített becipekedni, amiért nagyon hálás voltam, hiszen az érzelmi és a költözéssel, cipekedéssel járó kemény fizikai megterhelés minden energiámat kiszívta belőlem. 

Két nap alatt egy kis burgeremet ettem, egy húsz dekás mogyit és egy marék málnát, plusz csak egy-két óra alvás, az egész napos pakolás, a rengeteg lépcsőzés: vasárnap estére már szó szerint bandzsítottam, alig tudta nyitva tartani a szemeimet és fáztam, mint egy kutya. Négy óra múlva, hétfőn hajnali kettőkor indultam ki dolgozni. Aznap éjjel végül a parkolóban aludtam, a kocsimban. Aludtam? Bóbiskoltam. Talán egy órányit.

Hosszú hetekig harmat gyenge voltam, hevesen vert a szívem, szegényt alig tudtam a mellkasomban tartani. Szédültem, olyannyira, hogy egy salátát képtelen voltam egy álltó helyben elkészíteni, le kell üljek közben. A séták alatt pedig jobban kapaszkodtam E. kis kocsijába mint ő...

E-tel lent lenni sem voltam képes, de nagyon rendes volt, amikor megkértem, hadd menjek fel kicsit, mindig beleegyezett. Anélkül, hogy tudott volna bármiről is. Nehéz volt, hogy amióta csak megérkeztem hozzá Szent Iván éje óta, róla kérdezett. Hogy ugye milyen jó volt vele otthon, ugye főztem neki előre, ugye volt sok közös program? ... Szerette, anélkül, hogy valaha is találkoztak volna személyesen. Hiszen olyan sokat meséltem róla korábban, arról, hogy mennyire szeretjük egymást, hogy milyen szuper terveink vannak, a dalmáciai ház...

Nehéz volt titokban sírni, aztán mosolyogva lemenni és kedvesnek lenni, cseverészni.

Azt hittem, hogy az értelem mindig képes győzni az érzelem felett. Azt hittem, pár nap, és túl leszek az egészen. Azt hittem, egy megcsalt, egy egy évig átvert, megalázott nő majd ripsz-ropsz elfelejt mindent és új életet kezd. Lehet, hogy van, akinek ez sikerül, nekem pár nap alatt nem ment. Nem akartam siettetni. Csak folytak a könnyeim, tele volt a fejem információkkal, a szívem különböző és ellentétes érzésekkel, iszonyúan fáradt voltam, nem tudtam aludni, remegett a kezem... 12 napom volt a hazautazásig, de ekkor még fogalmam sem volt, hova megyek, hova viszem a cuccomat, hol alszom... Úgy éreztem, mintha odabilincseltek volna Szent Iván éjjeléhez. Ez a láthatatlan bilincs visszatartott attól, hogy értelmesen tudjak gondolkodni. Márpedig tudtam, hogy tovább kell lépnem, de ehhez az kellett, hogy megtisztítsam az agyam a kuszaságtól, hogy világosan lássak, tisztán tudjak gondolkodni.

Az alváshiány kegyetlenül megtette a hatását. Dr S-sel való találkozásaim legelején a legégetőbb feladatnak az alvásom normalizálása volt. Mivel már kétszer sikeresen végigcsináltam egyedül egy saját alvásterápiát, először ezzel próbálkoztunk. Az elején sikertelenül. Majd az idő múlásával annyit sikerült elérnem, hogy már napi négy, majd öt órát is tudtam aludni. De ez még mindig nagyon kevés volt. Ahogy telt az idő, a szervezetem bemondta az unalmast. Kijelentette, hogy nem bírja tovább. És tavasszal egyszer csak átkapcsolt „kisbaba a köbön”-üzemmódra. Azaz kikapcsolt, amikor csak tudott, volt, hogy napokig alig voltam fent, csak aludtam. Mégis iszonyatosan fáradt voltam mindig. Amikor ezt elmondtam Dr S-nek, kiderült, hogy az jó, hogy végre tudok aludni, viszont napi 12 óra vagy több alvás is megterhelő a szervezetnek. Alvás közben ugyanis nem mélyen, hanem felületesen lélegzünk, és majd fél nap felületes lélegzés után a szervezetben felszaporodik a szén-dioxid, ezért voltam mindig fáradt. Így az egyik megbeszélésen leültünk és konkrétan összeírtuk a magyarországi és az osztrák, munkás napirendemet. Aztán összevetettük a kettőt és megalkottunk egy olyan, elég kemény alvás-rendet, ami mindkét hétre ráhúzható volt. Így lefekvés 22.30-kor, ébresztő 5.30-kor. Konkrét esti és reggeli rutinnal. Ugye mondanom sem kell, hogy az első hetekben ez teljesen konkrétan kínzás volt. Hiszen iszonyatosan fáradt voltam, legtöbbször már az ébredéskor arra vártam, hogy mehessek végre aludni és legalább egy kis időre elfelejthessek mindent, hogy végre csend legyen a fejemben, ne kelljen gondolkodni… Kínlódtam, hogy fenn tudjak maradni fél tizenegyig, aztán szenvedtem, mert reggel fél 6-kor úgy éreztem magam, mint akin átment jó néhány úthenger. De ahogy telt az idő és következetesen betartottam a megbeszélteket, egyszer csak arra ébredtem, hogy nem vagyok hulla fáradt. Aztán már nem kellett napközben is ledőlnöm pihenni. Ma pedig már arra kell odafigyelnem, hogy fél 11-kor ágyban legyek, ne maradjak fenn tovább. És magamtól ébredek, kissé változó időpontokban, de mindig fél 6 előtt.

De még mindig amolyan furcsa delíriumban teltek a napjaim. Fel sem fogtam, milyen nap van, reggel van-e vagy este. Az evés iszonyatosan nehezen ment, az eddig is nagyon jó emésztésem felturbózódott, csak a vizet kívántam. Edzésre gondolni sem bírtam, hiszen olyan gyenge voltam, hogy leginkább akkor voltam biztonságban, ha ültem vagy feküdtem. 

Dr S-nek két hétig pontosan le kellett írnom a napi tevékenységeimet. Időponttal együtt. Kivel voltam, hol, mikor, mit csináltam, mettől-meddig... Aztán el kellett mondanom neki. Ő pedig számolt. 

- Oké –mondta-, ez a 24 órából 3. Ha a 7 óra alvást is beleszámolom, ez összesen 10 óra. És a maradék 14?

Széttártam a karom:

- Próbálok ébren és életben maradni.

- Elpocsékolja az életét. Kifolynak az órák, a napok a kezei közül. Ezek nagyon hamar évekké adódnak össze és maga ott fog ülni öregen, egyedül és azon fog siránkozni, hogy bárcsak… 

Megint igaza volt. Hazamentem, elővettem egy rakat üres papírt és írni kezdtem.

...

(1. rész itt)

(2. rész itt)

(3. rész itt)

(4. rész itt)

(5. rész itt)

(6. rész itt)
(7. rész itt)
(8. rész itt)

(9. rész itt)

(10. rész itt)

(11. rész itt)

(12. rész itt)

(13. rész itt)

(14. rész itt)

(15. rész itt)

(16. rész itt)

(17. rész itt)

(18. rész itt)

(19. rész itt)

(20. rész itt)

(21. rész itt)

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Megjegyzéses 21

Akkor még nem tudtam, hogy mi is pontosan az, ami történt. Csak az orromig láttam, csak azt észleltem, hogy megcsaltak, hazudtak, az orromnál fogva vezettek. J. a levélben megadta a telefonszámát is, hogy ha beszélni szeretnék vele, hívjam fel. Órákig ültem a Medison teraszán. A megbolondulás határán. Nem értettem semmit, csak fájt, mart, égetett, ami történt. 

- Ha lúd, legyen kövér- gondoltam és tárcsázni kezdtem J. számát.

Aki nem akar változni, változtatni, az becsapja, ámítja magát. Én mindig éreztem, sőt tudtam, hogy ahogy élek, az nem jó, ez nem én vagyok, nem ilyen vagyok. Nagyon vágytam arra, hogy megtaláljam a válaszokat a kérdéseimre, viszont iszonyatosan féltem attól, hogy bármi is megváltozik. Féltem a változástól, az újtól. Tudtam, hogy ha minden így marad, ha igyekszem a mostani életemet szépnek látni, megszépíteni, olyan dolgokat belelátni, amik nem is léteznek, az nem szolgálja a fejlődésemet. Ezerszer adtam magamnak és a kapcsolatunknak is új esélyt, mindig próbáltam megmenteni, a saját képemre formálni G-t, megváltoztatni, és nem láttam be, hogy ez egy lehetetlen és fölösleges vállalkozás. A kapcsolatunk már régen elérte azt a szintet, ahonnan nem tudtunk továbblépni, és mindketten beleragadtunk egy olyan személyiségbe, amik nem mi voltunk. Ha nem jön el Szent Iván, lehetséges, hogy egész életemben az önámításba kapaszkodtam volna. Nem lettem volna hajlandó változtatni akkor sem, amikor már régen tudtam, hogy ennek így semmi értelme. De Iván jött, az Égiek küldték nekem, segítségként, hogy el tudjak végre indulni a saját, a sorstól nekem szánt életutamon.

Kegyetlenül össze voltam zavarodva. Ott ültem a pub teraszán, több órás gondolkodás után arra vártam, hogy megérkezzen J., a másik nő, akivel G. megcsalt. A gondolatok hurrikánként tomboltak a fejemben, remegett az egész testem, miközben csak ráztam a fejem, hogy ez nem lehet igaz, nem létezik, hogy velem ez megtörténhet, ez az egész valami tévedés, valami rossz vicc.

J. megérkezett. Nagyon szép, ápolt nő, vékony, csinos, csodás kék szemekkel. Kedves volt. És kiváló emlékezőkészséggel rendelkezett. Megkértem, mesélje el a sztorit a saját szemszögéből. És ő mesélt. Pontos dátumokkal, konkrét eseményekkel. A szívembe minden mondatánál éles fájdalom hasított. Úgy éreztem, mintha egy késdobáló tökéletes gyakorlottsággal adná elő magánszámát: minden egyes kést pontosan a szívem közepébe dobálva. A közös lakásunk már nem csak a kettőnké volt. J. úgy ismerte, mint a tenyerét. A kedvenc fürdőhelyeink már hármas közös élménnyé váltak. Irtózatosan, kegyetlenül rossz volt hallani, milyen volt az élet „otthon” az én osztrák két heteimen. Megtudtam mindent, és amikor már nem volt mit hallanom, elbúcsúztunk.

Este volt már, amire hazamentem. Haza? A lakásba, ahol addig G-ral éltem. Át sem kellett gondolnom: szó nélkül csomagolni kezdtem. Szombat volt. Hétfőn indultam Ausztriába dolgozni. Oda is pakolnom kellett és a lakásból is. Még nem tudtam, miként, még nem tudtam, hova, csak egy dolog járt a fejemben. el innen, el!

(...)

(1. rész itt)

(2. rész itt)

(3. rész itt)

(4. rész itt)

(5. rész itt)

(6. rész itt)
(7. rész itt)
(8. rész itt)

(9. rész itt)

(10. rész itt)

(11. rész itt)

(12. rész itt)

(13. rész itt)

(14. rész itt)

(15. rész itt)

(16. rész itt)

(17. rész itt)

(18. rész itt)

(19. rész itt)

(20. rész itt)

Megjegyzéses 20

(1. rész itt)

(2. rész itt)

(3. rész itt)

(4. rész itt)

(5. rész itt)

(6. rész itt)
(7. rész itt)
(8. rész itt)

(9. rész itt)

(10. rész itt)

(11. rész itt)

(12. rész itt)

(13. rész itt)

(14. rész itt)

(15. rész itt)

(16. rész itt)

(17. rész itt)

(18. rész itt)

(19. rész itt)

-   Beszéljük meg!-kérte G.

Leültünk és meghallgattam. De leginkább hallgattam, mert a gondolataim iszonyatos sebességre kapcsolva pörgették vissza az eseményeket, mintha egy addig fekete-fehérben játszott filmet most hirtelen színesben látnék. A testem egyetlen görcsbe rándult, bénán ültem ott. Sok részlet összeállt. Minden egyes anno feltett kérdésemre megvolt a válasz. Hazugság… Szégyen… Elvesztem… Megforgattam ujjamon az eljegyzési gyűrűt, fogtam a táskám, a kulcsot.

- Nekem most el kell mennem.

És kiléptem az ajtón.

Ha jól belegondolok, világ életemben menekültem. Nem tudtam, nem voltam hajlandó elfogadni a tényeket, a valóságot, ezért a könnyebb utat választottam: menekültem. Gyerekként anyu volt a mentsváram, aztán egyre kifinomultabban kezdtem felépíteni a saját kis álom-világomat, egy helyet az elmémben, ahol minden szép és jó, ahol állandó a jóság, a kedvesség, a boldogság. Menekültem az érzéseim elől, magam elől. Volt, hogy külföldre mentem és rengetegszer költöztem.

Dr S. novemberben megpróbált segíteni, hogy oldani tudjam a szorongásomat.

- Szereti a zenét?

- Igen.

- Akkor hallgassa!

- Nem megy.

- Olvasni szeret?

- Igen.

- Akkor olvasson! Nem valami komoly regényre gondolok, biztosan van valami könnyed női magazin, lapozgassa!

- Próbáltam már, nem bírok még arra sem odafigyelni.

- Tévé?

- Nem tévézek négy éve. Idegesít.

- Jó lenne, ha emberek közé menne.

- Ez végképp nem megy. 

Menekültem. Önmagamba. Akkor még nem tudtam, hogy mindennek semmi köze G-hoz. Akkor még nem fogtam fel, hogy gyermeteg módon viselkedtem. Akkor még nem értettem, hogy nem voltam hajlandó felelősséget vállalni magamért, a tetteimért, az érzelmeimért; nem voltam felnőtt, csak a koromnál fogva úgy tettem, mintha az lennék. Gyáva voltam. Gyáva voltam önmagam lenni. Gyáva voltam szembenézni a félelmeimmel. Gyávaságból és kényelemből hazudtam elsősorban magamnak és a Sors segítő kezet nyújtott mindazzal, ami Szent Iván éjjelén történt. Egy rinyáló kislány voltam, aki véletlenül sem akarta kinyitni a szemét és a valódi világot látni. Bezártam az ajtót és elvesztettem a kulcsot. Inkább eldugtam magam elől, nehogy megtaláljam…

Kiléptem hát az ajtón. Fogalmam sem volt, hová fogok menni, mit fogok csinálni, csak annyit harsogott az agyam, el innen, el!

Megszűnt a tér. Eltűnt az idő. Elveszett a földi dimenzió. Mintha irdatlan erővel kirántották volna a talajt a lábam alól és embertelen erővel csapódott volna a fejem a betonba. A Medisonban találtam magam. Egyik kávét ittam a másik után, mintha az képes lett volna felébreszteni a rémálmomból, mintha megoldhatna bármit. A koffeintől vártam, hogy visszavezessen az álom-világomba, hiszen ez a valódi világ most már szó szerint elviselhetetlen volt. Csak ültem ott, órákig, és tudtam, hogy ez az a pont, amikor el KELL döntenem: visszatérek az eddigi hazug, önbecsapó, önáltató életemhez, avagy szembenézek önmagammal és most már teljesen őszintén, végleg, komolyan elkezdem az IGAZI munkát a belső csendemért.

Akkor még nem tudtam, hogy mi is pontosan az, ami történt. Csak az orromig láttam, csak azt észleltem, hogy megcsaltak, hazudtak, az orromnál fogva vezettek. J. a levélben megadta a telefonszámát is, hogy ha beszélni szeretnék vele, hívjam fel. Órákig ültem a Medison teraszán. A megbolondulás határán. Nem értettem semmit, csak fájt, mart, égetett, ami történt. 

- Ha lúd, legyen kövér- gondoltam és tárcsázni kezdtem J. számát.

(...)

Facebook oldal: Boszorkánykonyha

Megjegyzéses 18

(1. rész itt)

(2. rész itt)

(3. rész itt)

(4. rész itt)

(5. rész itt)

(6. rész itt)
(7. rész itt)
(8. rész itt)

(9. rész itt)

(10. rész itt)

(11. rész itt)

(12. rész itt)

(13. rész itt)

(14. rész itt)

(15. rész itt)

(16. rész itt)

(17. rész itt)

Az addigi megszokottal ellentétben nem voltam képes minden nap írni magamról. Mert egyszerűen nem ment. Legtöbbször a puszta létezés is nehézséget okozott. De azt tudtam, hogy bármennyire fáj, bármennyire nehéz, akkor sem dugom a homokba a fejem, többé nem. Dr S. megmondta, hogy nem tudom megúszni a fájdalmat, ami a változtatással jár. Tudtam: fölösleges bármit is halogatni...

Egy dunai séta alatt arra gondoltam, mennyire szeretem Mohácsot. Csodaszép város, zöld, rengeteg parkkal, fűvel, fákkal, virágokkal. Gondozott. Tiszta. Fejlődő. Keresztül-kasul bárhova el lehet jutni bicikliúton kerékpárral. Ingyenes mindenhol a parkolás. Jó éttermek vannak. A sétálóutca maga egy mediterrán mese a rengeteg kávézóval, kis boltokkal. Nem túl nagy, nem túl kicsi település. Élhető. A piaca lenyűgöző. Közel van Pécs, Szekszárd. És Horvátország egy ugrás. Itt folyik a Duna. Igen, bele lehet szeretni. A kékségébe, a sárgaságába, az illatába. A partján csodaszép sétány, kiváló futó útvonal. Van háziorvosom, pulmonológusom, szuper autószerelőm (aki azonnal kicseréli az izzót, várnom sem kell), találtam masszőrt, jó fodrászt... Van sok jó ismerős, az emberek többsége kedves…

Szerettem nagyon Mohácsot. Otthon éreztem magam itt. Csak elvesztem magamban. Millió gondolat járt a fejemben, és sok nagyon kemény lelki napom volt. Ilyenkor általában bámultam ki a fejemből vagy bőgtem. Rengeteg dolog miatt. Bár nem akartam, azt hiszem, sajnáltam és sajnáltattam magam. Úgy éreztem, a lábam alatti talaj helyén egy hatalmas lyuk tátong. Szerettem Mohácsot, mégis gondolkodtam egy esetleges költözésen. Oda, ahol van biztos pont, ahol legalább így az "új utam" elején konkrét segítséget kaphatok. Nem virtuálisat. A lakás adott lenne, Budapesten, a környéket ismerem. De ha csak a város nevére gondoltam, kirázott a hideg... 

Sok dologról gondoltam már életem során, hogy na, ez vagy az irtó kemény volt, hogy kegyetlenül nehéz volt egy-két szituáció és nagy bátorság, erő kellett hozzá, hogy túléljem, hogy túl legyek rajta. Most minden múlt béli ilyen bágátellnek tűnt. Ekkor úgy gondoltam, ha ebből a helyzetből ép ésszel kikecmergek egyszer, az maga lesz a megtestesült csoda...

Feldúlt az újabb költözés gondolata. Hiszen ez az albérlet már vagy a tizenötödik lakhelyem volt és csak pár hónapja történt, hogy ide cuccoltam.

(...)

Megjegyzéses 17

(1. rész itt)

(2. rész itt)

(3. rész itt)

(4. rész itt)

(5. rész itt)

(6. rész itt)
(7. rész itt)
(8. rész itt)

(9. rész itt)

(10. rész itt)

(11. rész itt)

(12. rész itt)

(13. rész itt)

(14. rész itt)

(15. rész itt)

(16. rész itt)

Ezer kérdésem volt. Évek óta kutattam a válaszok után, egyre kétségbeesettebben kerestem azokat a személyeket, akik válaszolhatnának rájuk. Dr S. a kérdéseimre mindig újabb kérdést tett fel, amikre nekem kellett -volna- megtalálnom a válaszokat. 

Áprilist írtunk már, amikor már sokkal jobban voltam. Voltak még kérdéseim, de ezekre hirtelen maguktól kezdtek jönni a válaszok. Ahogy már nem csak befelé éltem, amikor már nem csak az előre leírt napi rutinok és tervek szerint teltek a napjaim, mintha csoda történt volna: nem kellett az érzéseket, az élményeket keresnem, jöttek maguktól. 

Így történt, hogy egy reggel azzal a gondolattal ébredtem, hogy nem tudom, miért vágyom olyan nagyon arra, hogy mások szeressenek. De el is röppent ez a gondolat. A nap folyamán éppen takarítottam, a porszívózás után felmostam a teraszon, mosolyogtam, mert örültem, hogy ilyen szuper kis teraszom van, hogy van, örültem, hogy megint szép tiszta lesz. És ekkor a semmiből előkerült egy gondolat –mintegy a reggeli folytatásaként-: Azért vágyom annyira mások szeretetére, mert én magam nem tudom szeretni saját magamat. De ez is ahogy jött, úgy ment is. Vacsora közben az elmém feltette magának a kérdést: Hogyan szeressem önmagam? De nem foglalkoztam a válasz keresésével. Estére járt már. Alváshoz készülődtem. Mosolyogva ágyaztam meg és –ahogy mostanában mindig- hálát adtam a kényelmes paplanomért, a párnáért, az ágyért, hogy biztonságban, teli hassal alhatok… E ténykedés közben bevillant: Úgy kell szeretned magad, ahogy másokat szeretsz. Légy kedves magaddal, hordozd magad a tenyereden, légy bátorító, óvó, védő, megnyugtató, segítőkész, türelmes; légy a legjobb barátod! Ez a gondolat nem illant el. Újra megerősített abban, hogy a kulcs önmagamhoz én magam vagyok. Hiába vártam a választ másoktól, ha mindvégig bennem volt a megoldás. Néhány hónapja még nem hittem, hogy létezik válasz. Akkor még nagyon mélyen tapostam a mocsaramban. Nem tudtam bízni, nem tudtam érezni...

Mert egyszerűen nem ment. Legtöbbször a puszta létezés is nehézséget okozott. De azt tudtam, hogy bármennyire fáj, bármennyire nehéz, akkor sem dugom a homokba a fejem, többé nem. Dr S. megmondta, hogy nem tudom megúszni a fájdalmat, ami a változtatással jár. Tudtam: fölösleges bármit is halogatni...

(...)

Megjegyzéses 16

Amikor odaértem anyuékhoz, leállítottam a kocsit és nem tudtam kivenni a kulcsot, annyira remegett és olyan hideg verítékes volt a kezem... Angyalok serege volt akkor ott velem, megemelhették a kocsimat és áttehették a saját sávomba. És megkopogtatták a lelkem és az józanész maradványom kiskapuját, hatalmas, hófehér, ölelő szárnyaikkal egy pillanatra megdédelgettek; megmutatták, hogy vannak, hogy itt vannak, csak legyek erős, tartsak ki, ők segítenek, vigyáznak rám. Attól a pillanattól kezdve befejeztem az őrültködést. A száguldozást is a felelőtlen előzésekkel együtt.

November volt. Negyven éves elmúltam, de egyre jobban féltem az emberektől. Dr S. arra kért, vezessem két hétig a szociális kapcsolataimat, írjam le egy füzetbe, kivel, mikor, hogyan találkoztam. Három nevet tudtam felírni. Én, aki régen kórusban énekeltem, aki gyerekeket tanítottam, szülői értekezleteket tartottam és előadást a megjelenésre váró könyvemről, egyre inkább rettegni kezdtem azoktól a szituációktól, amikor nem lehettem egyedül. Féltem attól, hogy kérdeznek, hogy nem tudok reagálni. Ideig-óráig sikerült néha megerőszakolnom magam és találkozni emberekkel, de nagyon szenvedtem.

Beszélgetések. Nem virtuálisak. Élők. Szemtől szemben. Amikor látod a másik arcán a reakciókat, amikor azonnal kell reagálnod. Nem lehet olvasatlannak jelölni, nem lehet majd holnap válaszolni. Fogalmazni kell, tudni, mit akarsz. Reagálni. Másképp egy felnőttnek, másképp egy anyának, másképp egy ismerősnek. Vannak fantasztikus kommunikációs készséggel megáldott emberek. Sokszor irigylem őket, mert bárkivel, bármikor, bármilyen helyzetben, azonnal fantasztikusan megtalálják a hangot. Lehet, hogy ez a természetes, de nekem ez sosem volt egyszerű. Talán azért nem, mert mindig "kevésnek" tartottam magam, "nem elég jónak". És meglehetősen magasak voltak az elvárásaim elsősorban magammal szemben, de másokkal szemben is.

Beszélgetések. Ez jellemezte az egyik novemberi hétvégét. Találkozás sok régi ismerőssel. És néhány rokonnal. Mindenszentekkor így megy ez. De tudtam, így "készültem". Azzal, hogy nem készültem. Hagytam, hogy történjenek a dolgok. És nem elemeztem utána magam, hogy a francba, túl hangosan beszéltél; a fenébe, ott és akkor mondhattam volna valami frappánsabbat is; ú, hogy az a, neki jó napot helyett sziát kellett volna mondanom... És nem játszottam meg a friss és fitt, szörnyen kedves nőcit, mert már tudom magamról, hogy alapból is kedves vagyok és hogy bárki, aki ismer, tudhatja, hogy nem vagyok a legjobb passzban (előfordul ez mindenkivel), és nem ismerek olyan embert, aki mindig friss és kipihent. Jogom van fáradtnak, kisírt szeműnek, szomorúnak lennem. És láss csodát: nem evett meg senki. Pedig sokakkal találkoztam, beszéltem. És örülök, hogy láttam régi ismerősöket, mindenkivel azonnal volt -a temetőn kívül is- közös téma, és még mosolyogni sem esett túlságosan nehezemre.

De nem voltam jól. Amíg november elején a pszichológussal való találkozás előtt egy légynek éreztem magam, ami beleakadt egy erős pókhálóba és csak riadtan kapaszkodott a fonalakba és figyelt, a következő megbeszélés után már egy olyan légy voltam, ami iszonyatos kapálózásba kezd a hálóban, hátha kiszabadul. Aztán ez a légy teljesen belegabalyodott a ragacsos hálóba és napokig csak hulla fáradtan ült, gondolkodott. De közelgett a pók, és a légynek el kellett döntenie, csemege lesz-e belőle, avagy átgondolja még egyszer az egészet és szépen, lassan, ügyesen kibontja magát a veszedelemből.

Az addigi megszokottal ellentétben nem voltam képes minden nap írni magamról. Mert egyszerűen nem ment. Legtöbbször a puszta létezés is nehézséget okozott. De azt tudtam, hogy bármennyire fáj, bármennyire nehéz, akkor sem dugom a homokba a fejem, többé nem. Dr S. megmondta, hogy nem tudom megúszni a fájdalmat, ami a változtatással jár. Tudtam: fölösleges bármit is halogatni...

(...)

Megjegyzéses 15

(1. rész itt)

(2. rész itt)

(3. rész itt)

(4. rész itt)

(5. rész itt)

(6. rész itt)
(7. rész itt)
(8. rész itt)

(9. rész itt)

(10. rész itt)

(11. rész itt)

(12. rész itt)

(13. rész itt)

(14. rész itt)

Nem bíztam magamban, nem voltam hajlandó felelősséget vállalni magamért, a tetteimért.

És nemcsak, hogy magamért, de sokszor másokért sem. Vagány lettem a vezetésben, sőt inkább vakmerő. Nem érdekelt a traffipax, iszonyat tempót diktáltam városban is, lakott területen kívül is. Így persze sokszor kellett előznöm és bizony nem egy olyan szituációba belementem, ami nagyon csisszes volt és veszélyes. A sárga és a piros jelzés sem mondott nekem semmit a rendőrlámpán, dolgom volt, mindig sürgős, mentem hát a saját tempómban. A Gondviselés tudhatta, hogy a „normális” énem sosem csinálna ilyet, így mindig mellettem állt. Akkor is, amikor Mindenszentekkor anyuékhoz autóztam.

Siettem (de minek?), nyomtam a gázt rendesen (de hogy miért?), pedig szó szerint minden tele volt rendőrökkel. És előztem, ha lehetett. Meg akkor is, ha nem... Két olyan előzésbe is belementem, amit máskor soha nem tettem volna. Szeretek gyorsan menni, szeretek előzni, de soha nem kockáztatnám a saját életemet és mások életét. Aznap volt két olyan necces helyzet, amiben ha nem segítenek a velem  (szemben és mellettem) közlekedők, akkor most nem írom ezt a bejegyzést. Az egyik necces volt, a másik totális őrültség. Már majdnem elértem a célom, amikor a záróvonalas, szűk sávos, beláthatatlanul kanyargó úton lassúnak tűntek az előttem 100-zal közlekedők. Én jóval gyorsabban mentem, hamar utolértem őket és mindenféle gondolkodás nélkül előzni kezdtem. Amint a másik sáv feléig értem, láttam, hogy jönnek szembe autók. Már az előzött autó mellett voltam, másik oldalon mellettem a velem szemben közlekedő. Három autó két sávban. Minden a pillanat töredéke alatt történt. Dudaszó, a szembejövő lehúzódik, amennyire tud, a megelőzött ráfékez és megáll, így helyet hagy nekem, hogy visszatérjek a sávba. Csutkafék, mert előttem is jármű, és már a saját sávomban vagyok. Egy pillanatra belenéztem a visszapillantó tükörbe, láttam, hogy megálltak az autók, dudaszó… Rólam elkezdett folyni a veríték, rázni kezdett a hideg és fogalmam sem volt, hogy a túlvilágon vagyok-e vagy még élek. Mert ez egy túlélhetetlen helyzet volt. Fizikai képtelenség volt így „elférni” ennyi autónak egymás mellett. Őrület volt arra gondolni, hogy miattam megállt a fél forgalom, hogy emberek, családok, gyerekek életét sodortam konkrét veszélybe csak azért, mert engem nem érdekel semmi, csak azért, mert én magam alatt vagyok. Amikor odaértem anyuékhoz, leállítottam a kocsit és nem tudtam kivenni a kulcsot, annyira remegett és olyan hideg verítékes volt a kezem... Angyalok serege volt akkor ott velem, megemelhették a kocsimat és áttehették a saját sávomba. És megkopogtatták a lelkem és az józan ész maradványom kiskapuját, hatalmas, hófehér, ölelő szárnyaikkal egy pillanatra megdédelgettek; megmutatták, hogy vannak, hogy itt vannak, csak legyek erős, tartsak ki, ők segítenek, vigyáznak rám. Attól a pillanattól kezdve befejeztem az őrültködést. A száguldozást is a felelőtlen előzésekkel együtt.

(...)

Facebook oldal: Boszorkánykonyha