A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mély. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mély. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. február 10., péntek

Péntek: kifelé a mélységből, Mo. 8.

Nehéz korszakokon vagyok túl. 2014-ben értem el az örvény fojtogató legmélyére. És ott ragadtam. Nem tudtam segíteni magamon. Nem tudott segíteni se a család, se a barátok. Egyetlen kiútként felkerestem egy pszichológust. Dr S. segítségével sikerült választ kapnom a kérdéseimre és ezek a válaszok az örvény legmélyének ingoványába nyomták a fejem. Egészen addig, amíg nem kaptam levegőt. Ezen a ponton eldönthettem, hogy megfulladok vagy kidugom a fejem. Talán az életösztön volt, ami egyszer csak elrugaszkodásra késztetett, és én a felszínre jöttem és kapkodva hatalmas levegőt vettem. Azóta kimásztam már az ingoványból, de ingatag a talaj, nagyon könnyű megcsúszni.

Már nem félek ettől a csúszós parttól. Tudom, hogy van fent és van lent, tudom, hogy mindig minden változik. Vannak jobb napok, vannak rosszabbak. És még mindig vannak nehéz, rossz korszakok. De már tudom, hogy nincs szükségem segítségre, mert a Dr. S-től tanult technikákat alkalmazva és a saját tapasztalataimmal felvértezve kimászok belőle. 

Jogom van a kitörő jókedvhez, de jogom van a rossz napjaimhoz is. Az én életem nem kirakat-élet, nem mosolygok mindig, nincs kedvem néha semmihez. De mindig tudom, hogy elmúlik. Úton vagyok, és az út nem vízszintes és nem teljesen egyenletes. 


Ez az év eddig nagyon nehéz. Munka, magánélet, család, betegségek a családban (diabétesz, rák), a saját nyavajáim (visszatérő bokafájás, irdatlan nyak- és vállfájdalom, fogak...). Mindez jó arra, hogy a mélybe nyom. És hogy ez miért jó? Mert onnan már csak felfelé vezet út (hogy lejjebb menjek, nem hagyom). Elfáradtam a gondolkodásban, belefáradtam az állandó fáradtságba, a kilátástalanságba. Tegnap úgy döntöttem: jöjjön, aminek jönnie kell, jó vagy rossz, elfogadom. Nem történt semmi csodálatos mára, nem lettem varázsütésre happy, nem virít az ablakom előtt szivárvány, csak ma már képes voltam kilépni az ajtón. Ma már el mertem menni boltba, emberek közé. Néha mosolyogtam. 

Tudom, hogy nem járok egyedül ebben a cipőben. Tudom, hogy sokan tudják, érzik/értik ezt: van különbség a "rossz kedvem van", a "szomorú vagyok" és a "húz le valami a mélybe és nem tudom, mi ez, nem tudok belőle kijönni" között. Aki ismer, ismeri ezt az arcomat is: a nyúzottat, mosolytalant, talán látja a félelmet a szememben, a kétségbeesést, a "magamba szorulást". Látja a száradó könnycseppeket, hogy nem öltöztem fel, az ágy vetetlen, rendetlenség van, halomban áll a mosogatnivaló, érezni, hogy nem szellőztettem. Sokszor kikapcsolom a telefont is, mert ilyenkor nem bírnám felvenni. Ha sikerülne is, nem tudnék mit mondani. Anno jó másfél évig tartott (és az egy ennél nagyságrendekkel rosszabb állapot volt), manapság két-három napig vagy csak néhány óráig szokott, a mostani kicsit hosszabb. Ilyenkor azt mondják rám: depizek, depis vagyok. És jó ez így. Ez is én vagyok. De egyre jobb(an) leszek, ma már egészen jól vagyok.

(Ha érintett vagy és érdekel, egyszer szívesen leírom a "megküzdési stratégiáimat", azaz hogy hogyan mászok ki ilyenkor a saját szorításomból.)

(Pici türelmeteket kérem, az üzenetekre szeretnék még ezen a héten válaszolni. Köszönöm!)

A "mély" időszakok egyik kardinális harca, hogy enni kell. És nem csokit. Mert habár finom és készen van, csak éhes leszek tőle. Nem sós mogyit, mert habár azt sem kell főzni, fájni fog a hasam és ragyás lesz a képem. Ilyenkor is jól jön, hogy van a fagyóban kenyerem. És hogy vaj és tojás mindig van itthon. Nem éppen követendő a mai fogyasztásom sem, de csak olyasmit ettem, ami jó nekem, és egyáltalán nem mellékes, hogy (ma is) ettem.

R: 2 vajas-paprikás kenyér, keto kávé
E: sonkás-sajtos rántotta, maradék piskóta megkenve a maradék krémmel (kakaós kocka)
V: 3 vajas-paprikás kenyér, keto kávé


A vacsorát sem kirakatként fotóztam. Nincs rend a konyhában, talán később vagy holnap rá tudom venni magam a helyzet normalizálására. 

Nagyon mini séta a Dunán, 2km.


A mosogató és környéke. Nem titkolom és nem szégyellem. Most ez van. És hamarosan fog még itt is minden csillogni.

Mára volt tervben BBG torna és kardio is, de már megtanultam, hogy a terv csak egy terv, ami változhat. Amint jól leszek, úgyis bepótolom. A héten meg már futottam 30 km-t, meg amúgy sem hajt a tatár. mai kardionak -nekem- simán megteszi a kis 2km sétácska is. Örülök, hogy voltam friss levegőn.



Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

2015. október 25., vasárnap

Vasárnap, Magyarország 9. (Hogyan húzd ki magad a mélypont felé húzó örvényből)

A kilencedik, Bécs után itthon töltött napom átlagosan kezdődött. Edzés, házimunka, autózás, dumcsi, főzés...





Reggeli: olíva bogyó, krémsajt magokkal, savanyú uborka (anyutól, cukormentes), sült szalonna, paprika, házi szalámi.
- csípős chilis zöldségragu
Közben kenyeret is sütöttem, az látszik a fotón a háttérben: http://boszorkanykonyh.blogspot.hu/2014/01/kenyer-receptek-gyujtemeny.html.
Vacsora: 1 vajas-sós-paprikás kenyér.
Mozgás: reggel súlyzós, délután 50 perc tempós séta.

Ebéd után, sőt inkább a délután közepén jött a mumus. Ez egy érzés-gondolat egyveleg, ami mostanában meg-meglátogat. Elfog valamiféle fáradtság és lehangoltság érzés, ami hirtelen akkorára nő, hogy úgy érzem, nem bírom el a súlyát. Húz lefelé. Ilyenkor két választásom van: vagy hagyom, vagy felveszem a kesztyűt ellene. A depresszió ideje alatt hagytam. Hagytam, hogy eluralkodjon rajtam. Hiszen ólomsúlyú volt a fáradtság, úgy éreztem, rám szakad a világ, besötétítettem, ledőltem. Aludtam. Amikor felébredtem, tudtam, hogy hamarosan megint ez lesz, hogy kezdődik újra és újra (és újra), így legtöbbször fel sem keltem. Volt, hogy napokig. Azóta tudom, hogy kell ilyenkor az a kesztyű. Fel kell venni, harcolni kell. Ki kell magam húznom ebből az állapotból. Mindig. Mert ha egyszer engedek neki, visszaránt az a régi örvény, azt pedig többé nem akarom. Először próbálok a jelen pillanatban jó/kellemes/pozitív dolgot keresni. Azonnal. Ma kinéztem az ablakon. Láttam, hogy csodaszép színűek a falevelek a mesés napsütésben, de a következő pillanatban elkapott az örvény, tudtam, hogy azonnal lépnem kell. Nem gondolkodtam: kabát, cipő, kifelé, ki a levegőre, lábak egymás elé, gyerünk, mozgás! Anno Dr S. gyakorlatilag kötelezővé tette a napi tempós sétát. A kezelés része volt. És azóta már tudom, hogy tényleg jó terápia. Eleve jót tesz a levegő, jót tesz a fény, hogy az ember kiszabadul kicsit a négy fal közül, a megszokásból. És jót tesz a mozgás is.

Az első 2-300 méteren még borús volt a hangulatom. Nem is néztem, merre indulok, csak mentem. Aztán átölelt a természet. Éreztem a friss levegőt, ahogy a fülembe duruzsol menet közben. Arcomon éreztem a nap cirógató simogatását. Majd láttam a színeket: az ég kékjét, a szikrázó őszi színű leveleket a fákon, a földön, hallottam ropogásukat a talpam alatt. Az út felénél már megnyugodtam.











Nézem az embereket, akik jönnek és mennek, és mindannyian nagyon belemerülnek a saját kis világukba, amely olyan apró, hogy belefér egy mobiltelefon képernyőjébe - nem csoda, hogy nem tudják levenni róla a szemüket és a fülüket.

Paulo Coelho

Ekkor a lovardától kisétált egy lány. Csillivilli futószerkóban. Futott tíz lépést, megállt. A mobilját maszírozta. Aztán ez ment jó darabig.



Megelőztem és tovább gyönyörködtem a naplementében.








Mindannyiunknak örömet szerez a minket körülvevő természet szépsége, ha képesek vagyunk meglátni. Még a nagyvárosok forgalmas utcáin is megesik, hogy apró növénykék törnek elő merészen az útburkolat repedéseiből. Álljunk meg egy pillanatra, vegyük szemügyre, és csodáljuk meg "elszántságát", élni akarását. És adjunk hálát, hogy egy ilyen csodálatos, lenyűgöző és varázslatos világban élünk - a növények világában.

Jane Goodall



Dr S. anno azt javasolta, hogy napi minimum 40-45 percet gyalogoljak tempósan. Többektől (sportolók) hallottam, olvastam is róla, hogy a heti két-három ilyesfajta mozgás is jó kiegészítője lehet bármilyen sportnak. Én inkább többet szeretek menni, de tény: ennyi is nagyon jó hatással van rám, nemcsak a testemre, hanem a lelkemre, a kedélyállapotomra is. 

Nagyon-nagyon régen láttam már itthon naplementét. Valami hihetetlenül csodálatos volt, ahogy izzott az égbolt, a narancs ezernyi színét szórva szerteszét.

Csak két dologban hihetsz. Vagy abban, hogy a világon minden csoda, vagy abban, hogy semmi sem.

Gilbert Fowler White

Facebook oldal: Boszorkánykonyha